Fény az éjszakában – Csillagpor

Mert mit is kívánnánk? Először is egy eredeti fantasy mozit, amelynek meséje fordulatos, ugyanakkor nem bonyolítja túl magát feleslegesen. A Csillagpor esetében a sztori a következő: egy Tristan nevű szegény legény (Charlie Cox) útnak indul, hogy elhozzon szíve hölgyének egy nemrég landolt hullócsillagot. Ehhez át kell kelnie a települése (és egyben saját földi világa) határán, hogy egy elvarázsolt birodalomban felfedezze saját gyökereit, ádáz hatalmi harcokba keveredik a birodalom mohó és semmitől vissza nem riadó trónörököseivel, miközben rálel a szépséges hölggyé (Claire Danes) változott csillagra, akire azonban három vérszomjas, örök ifjúságra áhítozó boszorkány is feni a fogát. A sztorihoz illő eredeti karakterekben és az őket megszemélyesítő tehetséges színészekben sincs hiány: Charlie Cox szerethetően hozza a férfi főhőst, Claire Danes pedig kivételesen éteri jelenség csillaglányként. Színészileg azonban mégis két nagyágyú viszi a prímet: a gyönyörű banyát alakító Michelle Pfeiffer a Hajlakk után ismét bizonyítja, hogy remekül áll neki az intrikus főgonosz szerepe, sosem láttuk még ennyire elbűvölőnek és vérfagyasztóan kegyetlennek, a kettős életet élő Shakespeare kapitány szerepében pedig Robert de Niro olyan figurát formál meg, amelyre eddigi karrierje során nemigen akadt példa, nem véletlenül…

A látvány és a technika lenyűgöző, de egy percre sem viszi el a Csillagport az üres effektparádé felé, hanem híven szolgálja a lendületes történetet. Végül utolsó, kimondatlan kívánságunk is teljesül: a fantasy műfajban megszokott „most-vajon-nevetnünk-kéne?” poénok helyett olyan erőteljes humort és öniróniát kapunk, ami gyakran mosolygásra, nem egyszer pedig harsány nevetésre ingerli a nézőt anélkül, hogy paródiává züllesztené az alkotást. Az összhatás újbóli megtekintést követel.

Mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? Pedig igaz. Csak ritka, mint a fehér holló…