Hú, de félek – 1408

2007. 11. 13. | ajánló | Andy

Persze egy 1408-kaliberű film esetén ez nem bosszantó túlságosan, a probléma csupán annyi, hogy én borzongani akartam ezen a filmen. Vártam, hogy kirázzon a hideg, hogy össze kelljen szednem a bátorságomat, hogy haza merjek menni,

és egyéb önkínzó motívumokat. Nem térnék ki a pszichológiai mellékzöngéjére annak, hogy az ember vajon miért szeret borzongani, én például szeretem a feszültséget, a bizonytalanság drámai kínját a filmvásznon, de azért a hepiendnek sem vagyok ellensége. Na, először is: az 1408 Stephen King regényéből született. Ez számomra nem volt nagy húzóerő, elég sok rossz könyvét olvastam, és ugyancsak rossz adaptációkat is bőven láttam. (Nagy tisztelet az egyik kivételnek, A titkos ablaknak, ami brutál jó és ijesztő, nyilván Johnny Deppnek köszönhetően, aki általában fél kézzel játszik el minden ilyesféle – egyszerűbb szerepet.)  A másik húzóerő nyilván John Cusack lenne, egy világsztár egy nélküle B-katosnak számító moziban. Én nem tudom, nekem mi bajom van Cusack-kel, mert tényleg nem rossz. (Hm, talán mégis van szubjektivitás? Á, nem.) Csak általában olyan bénának

tűnik és olyan középszerűnek, de most kiderült, hogy nagyon tud nézni, és … mit is? De tényleg nem rossz. Igazából egy középszerű fickót játszik, aki megélhetési író, és tragikus múltja is van. Ja, és mindenféle paranormális dolgokról ír. Aztán fogja magát és kiveszi az 1408-as szobát, a szálloda igazgatójának komoly intései ellenére, hogy megfejtse annak titkát, miért halt meg ott több mint ötven ember a hotel megnyitása óta. Sajnos elmondani már ő sem tudja majd. Ráadásul erről a „kibaszottul gonosz szobáról” (idézet a szállodaigazgatótól – Samuel L. Jackson pláne nagyon komolyakat néz) még az sem derül ki mi a jó rézfán fütyülős rézangyalért az. A film első húsz percéig egész kellemes, azt hisszük a klasszikus szabályoknak megfelelően épp kibontakozik a leendő bonyodalom. Egész addig, míg a szoba ajtaja el nem nyeli kulcsát, és hősünk be nem lép az 1+4+0+8-as, azaz a 13-as szobába, ahol egy óránál tovább senki nem húzza. Innentől aztán áradni kezdenek a klisék, a régi öngyilkosok hullái, vérezni kezdenek a falak, sír a szomszédban a gyerek, mocorog egy hulla a szellőzőben. Innentől már nem tehet semmit az ügy érdekében Mikael Hafström rendező sem, egyszerűen rossz a sztori. Se izgalom, se rettegés, se félelem a New York-i Dolphin Hotelben, csak klisék, és némi kellemetlen feszengés, mikor előkerül az a bagatell séma, hogy Mike Enslin csak álmodta ezt az egészet. És mégsem.