Nagyobb a füstje, mint a lángja – Pete Travis: Nyolc tanú

2008. 04. 09. | ajánló | Gélák Róbert

Nyolc TanúKépzeljük el a világszerte tömegeket képernyő elé szögező 24 tévésorozat másfél órásra zanzásított mozifilm-változatát: Jack Bauer szerepében a korosodó, gyöngyöző halántékú Dennis Quaid-del, a karizmatikus Palmer szenátor helyett felejthető amerikai elnökkel (William Hurt), egy gyermeki lelkesedéssel kamerázó turistával (Forest Whitaker), egy profi tévéssel (Sigourney Weaver) és még profibb terroristákkal.

Tegyük át a helyszínt Spanyolországba, meséljük el a történetet több nézőpontból, vegyük el a fordulatok nagy részét, adjuk hozzá a kötelező autósüldözést plusz egy tragikomikus végkifejletet, és máris megkapjuk a Nyolc tanú képletét: nagy költségvetésű, nagy nevekkel dolgozó, nagy reményekre jogosító thriller, ami a gyenge forgatókönyv és a lélektelen színészi játék miatt mégis a közepes szint alatt marad.

Nyolc TanúAz amerikai elnök a spanyolországi Salamancában (a filmben Mexico City helyettesíti a várost) a terrorizmus elleni harcról tárgyal. Egy nyilvános nagygyűlésen épp korszakalkotó bejelentésre készül (ennek pontos mibenléte nem derül ki a film folyamán), amikor egy jól irányzott lövés leteríti. Nem sokkal később a téren egy bomba is felrobban, és kitör a káosz. Az elnököt védő titkosügynök, Thomas Barnes (Dennis Quaid) és társa, Kent Taylor (Matthew Fox) versenyt futnak az idővel: el kell kapniuk a támadót, mielőtt másodszor is lesújt.

A thriller alapötlete, hogy az eseményeket több szereplő nézőpontjából meséli el. Ezt a technikát Akira Kurosawa japán rendező tette ismertté 1950-ben, Rashomon (A vihar kapujában) című legendás alkotásával. A Rashomon-elvnek nevezett elbeszélési módot azóta számos filmben alkalmazták már, de míg Kurosawánál fontos művészi eszköz volt a többnézőpontú narratíva, addig napjaink mozijában inkább a feszültségkeltést, a “nem tudunk mindent”-érzés felkeltését szolgálja.

Nyolc TanúNincs ez másként a Nyolc tanúban sem, ahol az eseményeket egy kihelyezett tévéstáb vezetője (Weaver), az elnököt védő titkosügynök (Quaid), egy helyi rendőr (Eduardo Noriega), egy kamerájától elválaszthatatlan amerikai turista (Whitaker), maga az elnök ( Hurt) és a terroristák (Saïd Taghmaoui, Ayelet Zurer, Edgar Ramirez) szemén keresztül látjuk. Természetesen hamar kiderül, hogy az elsőre egyszerűnek tűnő merénylet mögött sokkal nagyobb erők állnak, mint gondolnánk, és hogy − ki hitte volna? − a szereplők közül nem mindenki az, akinek látszik. Minden egyes új nézőponttal egy kicsit többet tudunk meg, az események folyamatos visszajátszása, ismételgetése azonban hamar fárasztóvá válik.

A hatásos, sokat ígérő kezdés után rekordgyorsasággal csökken a film tempója. A különböző “nézőpontok” gyakran az egyes jelenetek újraírásával és unalomig ismétlésével egyenértékűek, az előre- és visszajátszások néha teljesen céltalanok. A szálak kiábrándítóan hamar összefutnak, a kérdésekre túl gyorsan választ kapunk, és a film utolsó harmadára nem marad más, csak az említett, végtelenségig nyújtott autósüldözés, valamint a kiszámítható, melodramatikus végkifejlet.

Nyolc TanúBarry L. Levy elsőfilmes forgatókönyvíró nem tudja kiaknázni a filmben rejlő remek lehetőségeket. A dialógusok üresek, hiába a feszültségkeltés, a várt nagy fordulatok elmaradnak, ráadásul csak úgy sorjáznak az Egri csillagok karórás janicsárjaihoz hasonló filmes bakik, mint például a tömegben sétáló amerikai elnök vagy az oldalfegyverek, amiket soha nem kell újratölteni. Ezeken a hibákon még a parádés szereposztás sem segít, igaz, a húzónévként felvonultatott sztárok nem is nagyon törik magukat.

Dennis Quaid és William Hurt rutinból, az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül játszik. Matthew Fox már többet tesz hozzá Taylor ügynök karakteréhez, neki viszont olyan kevés idő jut a vásznon, hogy szerepét bárki másnak is adhatták volna. Ugyanez igaz Sigourney Weaver-re és Forest Whitaker-re is: utóbbi szinte meg sem szólal, előbbi pedig nagyjából öt percet szerepel.

Nyolc TanúA hazai közönségnek többnyire ismeretlen színészek, Saïd Taghmaoui, Ayelet Zurer, Edgar Ramirez és Eduardo Noriega játéka jóval meggyőzőbb, mint a nagy sztároké. Mellettük dicséret illeti még Amir M. Mokri operatőrt is a stílusos, modern látványvilágért és néhány igazán izgalmas technikai megoldásért. Az ő segítségével lendül át a film a számtalan holtponton: kameratrükkjeivel még a túlságosan hosszúra nyúlt, unalmas autósüldözéses jelenetbe is képes némi adrenalint csempészni.

A Nyolc tanúban minden megvan ahhoz, hogy első osztályú thrillerré váljon: izgalmas alapötlet, nagyszerű színészek, kiváló stáb, de sajnos akárhogy is próbálja, nem tud kitörni a középszerűségből. A sokat ígérő előzetest és a szereplőgárdát látva nagy reményekkel mentem a moziba, és bár a célnak (könnyű, péntek esti szórakozás) megfelelt a film, mégis hiányérzettel távoztam: a popcornfaktorra nem lehetett panasz, a katarzis viszont elmaradt.

Nyolc tanú (Vantage Point)
Színes, amerikai thriller, 2008
Hossza: 90 perc

Rendező: Pete Travis
Forgatókönyv: Barry L. Levy
Operatőr: Amir M. Mokri
Jelmez: Luca Mosca
Zene: Atli Örvarsson
Vágó: Stuart Baird, Sigvaldi J. Kárason, Valdís Óskarsdóttir

Gyártó: Columbia Pictures
Forgalmazó: InterCom
Hazai bemutató: 2008. április 10.