Gól volt, gól nem volt

2002. 06. 25. | archívum |

Már Te is megveheted a Gól volt, gól nem volt… című riportkötetet, melyben a magyar labdarúgás elmúlt 50 évéről mesél Aczél Endre, Antal Imre, Aradszky László, Bajor Imre, Buzánszky Jenő, Détári Lajos, Dr. Frenkl Róbert, Gálvölgyi János, Grosics Gyula, Koós János, Kóródi Iván, Lakat T. Károly, Mészöly Kálmán, Nyilasi Tibor, Sándor Károly, Schmuck Andor, Szegő András, Szepesi György, Vitray Tamás és Pisti, a Pesti kocsmáros!

Itt egy részletet találtok a könyvből, amiben Antal Imre mesél focista pályafutásáról… 🙂

Antal Imre és a foci

A futball-világbajnokságról jut eszembe, életemben én is futballoztam egyetlen-egyszer, még Zeneakadémista koromban. A vonós tanszék kihívta a zongoratanszéket egy barátságos mérkőzésre. Odajöttek hozzám is azzal, hogy Imre, focizni kellene.
Nosza – mondtam lelkesen – froclizzatok, majd én meg hagyom. De neked is játszanod kéne, mert kevesen vagyunk. Zongorán lehet? Nem, mert azon nem férünk el annyian – mond-ták. De az nem baj, hogy én még életemben nem fociztam? – kérdeztem sunyin, hátha akkor békén hagynak. Csak bele tudsz rúgni egyet a labdába! – győzködtek tovább. Talán, mondtam bizonytalanul, mert hisz’ soha életemben nem próbáltam. Na, akkor itt egy labda, rúgj bele. Belerúgtam. De hiszen te jobb lábbal rúgtál! – lelkendeztek. Miért, az baj? Nem, de te leszel a jobb back. Brávó – mondtam elkeseredve – régóta vágyom erre. Különben mi az a back? Ott áll a kapus előtt. Igen – memorizáltam – állok a kapus előtt. És egyébként mi lesz a dolgom? Rombolj. Atyaisten, mi vagyok én, torpedónaszád? Hogyan kell rombolnom? Elrúgod előlük a labdát, te hülye – hangzott el a taktikai utasítás is.

Zsolt István vezette a mérkőzést, mert ő a Madách Színház főügyelője volt, mű-vészember és világhírű játékvezető. Béreltünk futball-dreszt, beöltöztünk – már eleve bepisiltünk egymáson – elkezdődött a meccs és én ott találtam magam egy igazi focipályán dinamógatyában, kezemen karórával, mert azt magamon felejtettem. Zsolt István sípolt és elkezdődött a nagy derbi. Elszerencsétlenkedtem egy darabig a kapus előtt, kitárgyaltuk a világ dolgait és alig vártam, hogy kirombolhassam magam végre, amúgy magyarosan, istenigazából. Egészen addig, míg észre nem vettem, hogy ördögi cselekkel közeledik felém a Grakszler Lajos – a népszerű Grakszi – pardon, – mondtam a kapusnak – attól tartok, nekem most rombolnom kell majd. Ezzel se szó, se beszéd, jobb rüszttel úgy sípcsonton rúgtam a népszerű Grakszit, hogy majd leesett a lábfejem. Pedig esküszöm mindenre, ami szent, én csak rombolni akartam egy kicsit. Az a piszok megjátszós Grakszi meg leült a fövenyre és tiszta erőből üvölteni kezdett. Zsolt István fütyült, elővette a piros lapot és lezavart a pályáról. Sokat mondok, ha négy perc eltelt a játék kezdete óta.
Ezzel aztán örökre be is fejeződött az én szépen bimbózó, nagy reményekkel kecsegtető sportkarrierem.

Bodonyi
Ősember