Ősi temetkezések a nánási határban

2002. 09. 13. | archívum |

Ha a határt járja az ember, sohasem tudhatja, milyen történelmi emlékeken lépked. Mert történelmünket nem csak a levéltárak megsárgult oklevelei s az ódon krónikás könyvek őrzik, hanem a föld is. Méghozzá a felszín alatt megbújt emlékek gyakran sokkal régebbi korok üzenetét őrzik, mint a papírra, pergamenre vetett sorok: az írásbeliség előtti évszázadokét, évezredekét. A régi emberi településeknek, temetőknek a nyomai ma már általában nem láthatók a zöldellő felszínen, de az eke vagy a markolókanál gyakorta napvilágra hozza azokat. Az pedig már a szerencse kérdése, hogy a földművelők, vagy építők felfigyelnek-e rájuk, s ha igen miként, bánnak velük. Ilyen eset történt májusban is a polgári országút mellett, nem messze a Keleti-főcsatornától, Nyakas András földjén. Homokkitermelés alkalmával honfoglaló őseink sírjait bolygatták meg. Talán nyom nélkül sikkadt volna el az eset, ha a régiségek szorgos kutatója, Bacskai István éppen nem autózik arra, s nem gondolja úgy, hogy minden földmunkát érdemes szemügyre venni. ő vette észre, hogy két sír látszik a földfalban. Rögvest hírt is adott erről a Polgáron dolgozó régészeknek, meg régiségbúvár barátjának, a dorogi Bocz Péternek. A két honfoglalás kori sír szakszerű feltárásra került. Két harcos ősünk aludta itt örök álmát, sírjukba egykor melléjük tették íjaikat és nyíltartó tegezüket.

Ilyen előzmények után kezdtük el Július végén az út menti halmon azt a kéthetes leletmentő ásatást, amelynek célja az ismertté vált honfoglalás kori temető többi sírjának a megmentése volt. Igaz, nem volt könnyű hirtelenjében a feltárást megkezdeni, pontosabban: a szükséges anyagi fedezetet megtalálni. Szerencsénkre azonban a Városi Önkormányzat a segítségünkre sietett, de számos vállalkozó és magánszemély is jelentős támogatást nyújtott, naponta hatan-heten csatlakoztak a szegedi egyetemi hallgatókhoz, hogy ásóval-lapáttal vallassák meg a makacsul keményre szikkadt földet. A feltárást a megkezdett homokbánya partján kezdtük meg a dombtetőn. Itt újabb honfoglalás kori sírokat találtunk, a felszínhez igen közel, az egyiket részben már elszántott állapotban. Honszerzőink egyébként sem ástak 80-100 cm-nél mélyebb sírgödröket elhunytjaiknak, a dombtetőt pedig a természetes erózió és a szántás erősen lekoptatta az elmúlt ezer esztendő alatt. Két sírról itt is megállapíthattuk, hogy egykori harcos pihent benne.

Az egyik, viszonylag épen megőrződött csontváz vállán harci vasfokost leltünk, karjain egy-egy bronz karperec volt. / Honszerző férfiaink gyakorta használtak női ékszereket, karpereceket, fülbevalókat./ A másik sír halottját tegezzel, nyilakkal helyezték örök nyugovóra.
E síroktól északra azonban egészen másfajta temetkezések kerültek napvilágra. Ezeket az elhunytakat oldalt fekve, zsugorított testhelyzetben tették a sírgödörbe, fejük és lábuk mellé a túlvilági útravalót tartalmazó edényeket tettek. E halottak fejjel északnak, délnek vagy keletnek feküdtek, ebben is különböznek a honfoglalóktól, akiket mindig fejjel nyugatnak, arccal keletnek temettek. A sírmellékletekből egyértelműen kiderült, hogy e zsugorított temetkezések jó másfélezer évvel korábbiak a magyar honfoglalókénál, s az egykori szkíták nyugszanak bennük. A Kr.e. VII-V. században éltek ők az Alföldön, azoknak a kelet-európai szkítáknak voltak a rokonai, akik ebben az időben hozták létre az eurázsiai pusztaságokon az első nagy nomád birodalmat, s akiknek hadai sikerrel szálltak szembe a nagy perzsa uralkodó, Dareiosz híres seregével. A szkíta síroknak nem csupán a tájolása volt különböző, hanem halottaikat néha el is hamvasztották. Hét esetben bukkantunk rá hamvasztásos szkíta sírokra, amikor a temetkezés nyomát edények és a sírgödör aljára szórt hamvak jelzik. Ez utóbbi lelet egyértelmű tanújele az egykori szkíták földművelésének, amit a sírok közelében lelt, kiszélesedő aljú, ún. körte alakú vermek is tanúsítanak, amelyek minden bizonnyal a gabona tárolására szolgáltak. Meg kell még jegyezni, hogy hazánk területén a szkíták készítették először korongon edényeiket, amelyekből több ép példányt is leltünk a sírokban.
Akadt a dombtetőn olyan sír is, amelyről az embertani vizsgálatok előtt nem állapíthattuk meg pontosan, hogy melyik korra keltezhető. A 12. sír halottját hasra fektetve, bizonyára összekötözve, a fej felé mélyülő gödörbe temették, minden melléklet nélkül, amely korára utalna. Mindkét nép körében ismert volt az ilyenfajta temetési mód. Az egykori közösség által ártó lénynek tartott, gonosznak vélt személyeket /zömmel idős nőket/ temettek így, akiknek – úgy vélték- ártó lelke még haláluk után is visszajár, hogy nyugtalanítsa az élőket. Hitték, ha megkötözve teszik sírjába, gonosz lelke nem szabadulhat majd ki.
Nem hagyhatok szó nélkül egy fontos körülményt, nevezetesen azt, hogy a szkíta és a honfoglaló magyar temető közvetlenül egymás mellett helyezkedik el, ami sokakban felidézheti a szkíta-magyar rokonság régi, elavult elméletét. Erről azonban nincs szó.
Mint láttuk, a két temetőt jó másfélezer év választja el egymástól, a honfoglalók egyáltalán nem sejthették, hogy itt korábbi temető van, amikor itt jelölték ki halottaik nyugvóhelyét. Az viszont bizonyos, hogy a két nép életmódja hasonlatos lehetett, s ez volt az oka, hogy településeik gyakran ugyanazokon a helyeken létesültek. Ez azonban csupán életmódbeli közelség és nem népi rokonság. Jól tudjuk, az ősi szkíták az iráni nyelvek egyik változatát beszélték, a mi nyelvünk viszont a finnugor nyelvek családjába tartozik.
Az idei ásatásokat tehát abbahagytuk és nem befejeztük, hiszen sem a szkíta, sem a honfoglaló temető teljes feltárását még nem végeztük el. Hogy mennyi még a tennivaló, arra hamarosan biztosabb választ adhatunk, hiszen az ősszel geofizikai felmérést végeznek majd a dombon, amikor nagyjából képet kapunk a még feltáratlan temetkezésekről. Remélem tehát, hogy jövőre újból munkába foghatunk a dombtetőn, újból találkozhatunk itt nánási barátainkkal. Erre azért is szükség lenne, mert Nánás kiterjedt határában lényegében ez az első rendszeres régészeti feltárás. Remélhetően, ezt majd újak követik s a város régmúlt történelme is új lapokkal gyarapodik.

Fodor István