Ph. Zimbardo kísérlete

2004. 06. 18. | archívum |

Mintha nem lenne más dolgom így vizsga időszak közepén? De az alábbi kísérlet olvasása kapcsán néhány gondolat eszembe jutott. Legfőképpen szeretnék visszautalni az előző cikkemre(Érettségi)De előtte ismerkedjünk meg a kiérettel.
Ph. Zimbardo kísérlete
Úgy tűnik, hogy a legtöbb szerep viszonyban az emberek kiszolgáltatottjaikká válnak szerepüknek. Ezt bizonyítja Philippe Zimbardo által az 1970-es évek elején a Standford Egyetemen, Palo Altoban (Califomia, USA) végzett kísérlet is.Zimbardo újsághirdetés útján egyetemi hallgató fiúkat keresett egy börtönélettel foglalkozó kísérlethez. 75-en jelentkeztek, akiket egy sor pszichológiai vizsgálatnak vetettek alá. A kísérlethez kiválasztottak 21 személyt, valamennyien normális idegállapotú, ép családi háttérrel rendelkező, semmilyen kóros tünetet nem mutató, középosztályból származó diákokat. Egy pénzérme feldobásával véletlenszerűen döntötték el, hogy ki, milyen szerepet kap. Tízen rabok, tizenegyen pedig őrök lettek.

A “rabokat” otthonukban, kollégiumi szobájukban a városi rendőrség “letartóztatta”, egy szirénázó rendőrautóval körbevitték őket a városon, ujjlenyomatot vettek tőlük, lefényképezték őket, majd beszállították az egyetem pincéjében kialakított börtönbe. Erre a körülményes eljárásra azért volt szükség, mert a valóságban úgy lesz valaki rabbá, hogy elveszik a szabadságát, nincs lehetősége visszalépésre. Ha a fiúk megkérdezték, hogy ez a Zimbardo kísérlet része-e, sem igent sem nemet mondva megteremtették azt a bizonytalan helyzetet, amely elősegítette a rab szereppel való azonosulást. A körülmények a valóságos börtönt utánozták. Egy folyosóról 3 cella nyílt. Sem az őröknek, sem a raboknak a konkrét viselkedést nem írták elő. A kísérlet során arra kerestek választ, hogy az őrök az uralmi helyzetből adódó szerepüket miként fogják kialakítani, hogyan teremtik meg a renden és a fegyelmen alapuló börtöntársadalmat, a raboknál azt figyelték meg, hogy miként reagálnak majd a szabadságvesztés, a bezártság, a jogfosztás nyomasztó élményére.Az első nap után a rabok fellázadtak az őrök ellen, de ezt az őrök sikeresen leverték. A feszültség egyre fokozódott. Az őrök kifogyhatatlanul fitogtatták hatalmukat. Értelmetlen és betarthatatlan viselkedési szabályokat alkottak, és így akkor fenyítették meg a rabokat, amikor akarták. Minden hibát kegyetlenül megtorolva, órákon át értelmetlen munkát, tormagyakorlatokat végeztettek a rabokkal, sőt saját szórakoztatásukra egyesek a rabokat egymás közötti szexuális játékokra kényszeríttették. A tíz rab közül az egyik a második napon idegrohamot kapott, így menekült el a szerepteljesítés elől. A többiek lassan depriválódtak (beletörődtek jogaik elvesztésébe). Beszélgetéseik nem a szerelemről, a sportról, a szabad életről szóltak, hanem a témák 90%-a a börtönélettel volt kapcsolatos. Náluk a börtön adta rabszerep teljesen aláásta identitásukat: csak a rab-őr viszony létezett, mint meghatározó tényező. A két hetesre tervezett kísérletet a hatodik nap után abba kellett hagyni. Mind az őrök, mind a rabok egy dehumanizált szerepviszony áldozataivá váltak: személyiségük és viselkedésük egyre több patológiás tünetet mutatott. Úgy tűnik, hogy mind a rabok, mind az őrök az őr-rab kölcsönös szerepviszonyból fakadó szerepel várás ok kiszolgáltatottjaivá váltak, elvesztve egyéniségük jelentős értékeit.

Az a gondolatom támadt mi lenne ha behelyettesítenénk a szereplőket és egy olyan társadalmat „képzelnénk” el ahol a börtönőrök szerepét mondjuk kévésbé tudatosan (mert, hogy így szocializálódtak) de annál hitelesebben játszó közszereplők (politikusok, intézményvezetők pedagógusok,……….stb) játsszák(?).A börtön cellák határai fizikailag nem érezhetők vagy csak tág értelmezésben mint Pl. városhatár, iskola,………, hanem inkább emocionálisan .Vajon ebben a társadalomban a foglyok hasonlóképpen viselkednének-e mint a fent említet kísérletben.Vajon ha valaki a szert választja az nem egy menekülés a rákényszeríttet szerep elől? vajon a mai generáció passzivitása nem depriválódás jele? vajon a nagyszámú jelentkezés a felsőoktatási intézményekbe nem a szabadság keresés egyik jele?
Ugye csak álmodom?
v.lajos@okmasok.hu