E bő egy hét alatt 14 nagyjátékfilmet, 6 további játékfilmet (versenyen kívül), 54 animációs-, dokumentum- és kisjátékfilmet, valamint a CineClassics-blokk részeként 4 filmklasszikust tekinthettek meg a nézők. Az érdeklődőket a filmeken kívül számos kísérőprogram is várta: 3 kiállítás, 2 workshop, 4 konferencia, illetve a szabadtéri színpadon tartott koncertsorozat nyújtott még lehetőséget kikapcsolódásra és művelődésre.

A bemutatott alkotások között mazsolázva nagyon sok érdekes és ígéretesnek tűnő műre bukkanhattunk. Igazi sztáresőt láthattunk Barry Levinson eutanáziát feldolgozó filmjében; amelyben a rendező olyan rangos színészekkel dolgozik együtt, mint Al Pacino, John Goodman és Susan Sarandon. A versenyfilm kategória a társadalmi problémák széles skáláját vonultatta végig a vásznon: szexuális szolgáltatásokat nyújtó, plázafüggő tinilányoktól kezdve (Plázacicák, Mall girls), az illegális embercsempészeten keresztül (Befagyott folyó, Frozen Rriver), a rasszizmusig (Keleti játékok, Eastern Plays) a legkülönbözőbb problémák vetődnek fel. E csoportban külön említést érdemel a zsűri által Pressburger Imre-díjjal jutalmazott Nők férfiak nélkül című film, amelynek történelmi hátterét az Iránban 1953-ban lezajlott államcsíny szolgáltatja, s négy nő útkeresését mutatja be. Érdemes megjegyezni, hogy a mű rendezőnője, Shirin Neshat híres fotográfus és élete első játékfilmje volt ez. Az alkotást az iráni cenzúra miatt csak az országtól távol, Marokkóban lehetett leforgatni.

A Kritikusok Díját a zsűri Kocsis Ágnes Pál Adriennjének ítélte, melyben az alkotó egy túlsúlyos elfekvő osztályondolgozó, érzéketlen ápolónő emlékezetében utaztatja nézőit.

A Kitekintő blokk igazi érdekességeket hozott a publikum számára: A Vincenzo Natali Hibrid című alkotása két kutató DNS kísérletei során létrehozott különleges lényéről szól, a Maartje Seyferth által készített Hús, pedig egy hentes sajátos szexuális fantáziavilágát tárja a szemünk elé.

A dokumentumfilmes szekció kitüntetettje a Volt egyszer egy sziget lett. Briar March alkotása egy kis Csendes – óceáni pápua közösség életét mutatja be. A mű alapfelvetése, hogy a sziget lakóinak egyszer csak szembesülniük kell azzal a ténnyel, hogy lakóhelyüket néhány éven belül el fogja nyelni az óceán. March a hagyományok megőrzését, a kultúra átörökítését, és a lakók kiszolgáltatottságát állítja a középpontba. Külön dicséretet érdemel az operatőri munka, az áradásról készített kézi kamerás felvételek szenzációsak.

Idén is készült film a magyar társadalmi problémákról, amelyet ezúttal a fesztiválnak otthont adó városban, Miskolcon forgattak. Nagy István Sorsod Borsod című műve két fiatalkorú bűnöző bemutatásával foglalkozik. A rendező felveti az előítéletesség kérdését, illetve a bűnelkövetés esetleges okait és gyökerét igyekszik feltárni művében.

A fesztivál programját figyelemreméltó animációs blokk tette még színesebbé. E kategóriában Molnár Tünde Simon vagyok című alkotása bizonyult a legjobbnak. A CineFest életműdíját pedig Jancsó Miklósnak adta a zsűri.

A Cinefest színvonalát egyaránt emelte a sokoldalú programkínálat és az ügyes szervezői munka. A közvélemény és a kritikai visszhang egybehangzóan pozitív: Az érdeklődés nagy volt, a Művészetek Házának termei többnyire megteltek a vetítések idejére. A rendezvény a miskolci kulturális élet meghatározó részévé vált az elmúlt évek során, és országos szinten is egyre jelentősebb rangot képvisel a filmes fesztiválok körében.

„Mi a legrugalmasabb parazita? – Egy ötlet. Egy egyszerű ötlet az emberi elméből képes városokat építeni. Egy ötlet képes átalakítani a világot és képes újraírni a szabályokat. Ezért kell ellopnom.” – vélekedik Cobb, az Eredet című film főhőse.

Christopher Nolan legújabb alkotásával az álmok labirintusába csalogatja kalandra nézőit –  mégpedig olyan neves színészekkel teszi ezt, mint Leonardo DiCaprio, Ellen Page, Ken Watanabe, Marion Cottilard vagy Joseph Gordon – Levitt.

A történetünk főhőse Cobb (Leonardo DiCaprio), aki mindenidők legprofibb tolvaja. A férfi ipari kémkedéssel keresi kenyerét, ráadásul nem is hétköznapi módon: társaival belépnek egy adott célszemély álmába, és jól bevált módszerükkel csempészik ki az áldozat legféltettebb titkait, hogy később jó pénzért eladhassák azokat.  Egy nap Cobb különleges megbízást kap: Saito (Ken Watanabe), a nagyhatalmú iparmágnás arra kéri, hogy konkurense agyába ültessék el azt a gondolatot, hogy fel akarja darabolni frissen örökölt, csaknem monopolhelyzetben lévő vállalatát. A küldetés kockázatos és bonyolult, hisz az ötletet úgy kell belecsempészni az agyába, hogy a fiatal örökös ébredése után sajátjának érezze azt. Cobb rövid habozás után úgy dönt, hogy elvállalja a feladatot, hisz cserébe Saito közbenjárásával hazatérhetne a szeretteihez, annak ellenére, hogy évek óta veszélyes bűnözőként körözik. Hosszas készülődés és szervezés után végül megkezdődik a nagy pszichológiai utazás az áldozat Fischer (Cillian Murphy) tudatalattija felé, ahol azonban a kis csapat váratlan akadályokkal találja szemben magát…

Christopher Nolan alkotását arra alapozza, hogy az embereket mindig is érdekelte az álmok világa és a tudatalatti működése. A rendező szépen felépített pszichológiai keretbe ágyazza a filmet, eredeti ötletei vannak, és ezekhez „tudományos” elméleteket és magyarázatokat is gyárt.

A mű képvilága érdekes, izgalmas illetve nagyon fantáziadús, és talán ez az Eredet egyik legnagyobb erőssége. Jó példa erre az a kiemelkedő jelenet, amikor az építészlány, Ariadne (Ellen Page) először épít színteret, és kipróbálja mire képes. Az álomban felborítja a gravitációt, és többsíkúvá teszi a világot – nagyon szürrealista, de lenyűgöző képet látunk.

A színészi játék is sokat ad az alkotáshoz, szinte minden karakternek van egy különleges kisugárzása. Itt emelném kiMarion Cottilard-ot, aki Cobb elhunyt feleségének képzetét, Mal-t alakítja. A színésznő játékával a történethez tökéletesen illeszkedő atmoszférát teremt. Mal titokzatos, kicsit őrült, és szomorú alakja a sztori legösszetettebb valamint legjobban megvalósított szerepe.

DiCaprio alakítása pedig kísértetiesen emlékeztet a Viharszigetben látottakéhoz, és karaktere is ugyanúgy kutatja a különbséget a képzelet és a valóság között. Egyébként, a két film befejezése is hasonló, hisz Nolan rendező is megkérdőjelezi utolsó kockáival a néző valóságról és álomról alkotott szilád meggyőződését, mint ahogyan azt Scorsese is teszi a Viharsziget lezárásaként. – Az Eredetnél ez azonban nem bizonyul annyira jó megoldásnak, mert a sztori, a képvilág és a párhuzamos cselekmény síkok sokat ígérnek – ez a lezárás viszont nagyon sablonosnak tűnik.

Az Eredet azért az apróbb hibák ellenére is jó film, s úgy gondolom, hogy mindenképp ez az utóbbi hónapok legkülönlegesebb alkotása. Vannak benne kreatív és szokatlan megoldások, és Nolan 142 percen keresztül tornáztatja nézői agyát – ez már mindenképpen tiszteletreméltó.

Luxus, mesés ruhák, abszurd szituációk sora, egy kevés szex, és Abu Dhabi – New York helyett – tömören így lehetne összegezni a hónap elején, premieren bemutatott nagy sikerű amerikai sorozat folytatásaként készült film második részét.

Michael Patrik King rendező alkotásában Carrie és Mr. Big esküvője után két évvel folytatja a 4 barátnő életének történetét. A mű alapvetően azt boncolgatja, hogy mi lesz a házasság után a szerelemmel és azzal a bizonyos szikrával. A film elején Carrie, Samantha, Charlotte és Miranda a 40-es nők problémáival küszködnek. A munkahelyi gondok, az öregedéstől való félelem, a gyereknevelés nehézségei, illetve a házas élet bonyodalmai töltik ki szürke hétköznapjaikat. Egy váratlan fordulat következtében azonban lehetőségük adódik elutazni Abu Dhabiba, egy pár napos kikapcsolódásra gyerekek és férfiak nélkül, így megkezdődhet a csajbuli és a nosztalgiázás.

Az alkotás igazán csak a fanatikus rajongók számára csemege. Hiányzik belőle ugyanis New York, és a film cselekménye is messze elmarad a sorozat fordulatai nyújtotta izgalmaktól és eredeti problémafelvetésektől.  A Samanthától már jól megszokott szex – jelenetek, és buja megjegyzések azonban még mindig poénként csattannak, Carrie nagy szerelmi dilemmáját, illetve Charlotte és Miranda problémáit pedig szinte minden nő átéli legalább egyszer élete során – így a célközönség könnyebben tud azonosulni a karakterekkel.

A filmet nézve olyan érzésem támadt, mintha e mű az egész sikertörténet parodikus megkoronázása lenne. Menetel a luxus, s elénk tárul egy álomvilág, amely éles ellentétet képez a hétköznapokkal. Mintha csak a szereplők, a rendező és a többiek, akik részt vettek a Szex és New York elkészítésében, így akarnák demonstrálni és ünnepelni, hogy igen, megcsináltuk, elértük amit lehetett, és ez lett belőle: határtalan gazdagság, óriási siker és fényűzés. A lányokat külön – külön limuzinnal furikázzák, jóképű arab szobafiúk lesik kívánságaikat és végig szebbnél szebb, méregdrága ruhákban pompáznak.

A parodikus jelleget az abszurditás kölcsönzi a sztorinak: Carrie véletlenül találkozik egykori nagy szerelmével a világ másik felén, Miranda egy egész vízilabda csapattal flörtöl, Charlotte szexi bébiszitteréről kiderül, hogy leszbikus, s a sivatag közepén kizárólag Samantha kedvéért száguldozik egy sármos ötvenes pasi… Slusszpoénként egyébként, még az arab nők csadorja alól is előkerül a Prada tavaszi kollekciója, a sorozat által képviselt női szexuális egyenjogúság gyümölcseként.

Mindent egybevetve a Szex és New York 2, mint film nem ad sokat a nézőnek, nincs igazi mondanivalója. Ha viszont keleti egzotikummal színezett amerikai mesét akarunk látni a barátnőkkel egy szürke hétköznap után, és kicsit nosztalgiázni az egykori sorozat nyújtotta élményeken, akkor azért érdemes beülni egy vetítésre.

S hogy hogyan készül a film e hollywoodi töltelékrecept alapján? – Néhány egyszerű sémát kell csupán egymásra pakolni, s a végén egy csipetnyit megfűszerezni ezeket:

Hölgy főszereplőnk legyen csinos, szőke, és amerikai. Lehetőleg válasszunk neki manapság divatos foglalkozást, legyen rendezvényszervező, mint a Minden kút Rómába vezet Beth-je, vagy ok-nyomozó sztárújságíró, mint az exférje elől menekülő Nicole.

Az sem hátrány, ha választottunk már világszerte ismert arc, mint például Jennifer Aniston, hisz egyrészt igazi közönség csali, másrészt meg valószínűleg a színésznő is ügyesen el fog tudni játszani egy olyan szerepet, amit már többször is kifejezetten jól sikerült neki.

S hogy továbbra se kelljen kockáztatnunk semmit, hősszerelmest kereső szereplőnőnket elindítjuk sztereotípiákkal és sablonokkal kikövezett cselekményünk útján, amelynek során  törvényszerűen megkörnyékezi majd néhány viccesen esetlen fószer. Gondljunk csak például a Nicole –ba reménytelenül szerelmes kollégára, vagy a Minden kút Rómába vezet már-már paródia határát súroló felhozatalára. Akadt itt kolbászgyárostól kezdve, utcai bűvészen keresztül, nárcisztikus modellig minden. Noha bizonyos, hogy modern királylányunk rajongói egytől-egyig mind ki lesznek kosarazva, hisz bármily meglepő, de dívánk végülis tényleg azt a sármos macsót fogja választani, akire már a történet első tíz perce után is tippeltünk volna. Szép mintája ennek akár az olaszos riporter, Nick (Josh Duhamel) a Minden kút Rómába vezetből, de precedensnek számíthatjuk akár az exférj-t megtestesítő Milót (Gerard Butler) is.

S egy átlagos amerikai vígjáték elkészítéséhez ezen kívül már csak egy dolog hiányzik. Fűszerként egy kis romantika, kultúra, vagy akció, melyhez vegyítünk még néhány tutira csattanó poént. Persze a mértékekre itt is ügyelni kell, mert ha az említett összetevők közül bármelyikből túl sokat használunk fel, a film könnyen elgondolkodtatóvá, vagy megrázóvá válhat.   Andy Tennant rendező úgy látszik az Exférj újratöltve esetében úgy döntött, hogy mellőzi a Mark Steven Johnson által választott rózsaszínű ködös, és rómaian varázslatos elemeket, és ő inkább egy kis lövöldözéssel, autósüldözéssel és bilincselősdivel körítve tálalja sztoriját – a végeredmény nem sokban különbözik.

Közben elkezdődik az e heti várva várt film, reménykedünk: majd ez hátha fantáziadúsabb lesz, de röhögünk egy párat, és már vége is van. Felállunk, megkérdezzük egymástól, hogy „ Na, hogy tetszett?”- majd megállapítjuk, hogy „ Hát, nem volt valami nagy durranás, de azért elszórakoztunk.” – ebben a hónapban már harmadszor.

Ezzel a néhány hatáskeltő mondattal kezdődik Peter Jakson új filmje, melynek narrátora végig a meggyilkolt kislány Suzie Salmon, aki egyes szám első személyben meséli el a vele történt tragédiát.  A Gyűrűk Ura óta világhírű rendező alkotásával a kamaszlány tökéletes kis túlvilágát teremti meg, amely valahol itteni földi létünk és a mennyország között található.
A mű első pár perce mesterien tervezett. Ez az első logikai egység, amely Suzie meggyilkolásáig tart, tele van hangulatkeltő elemekkel, s ezek megteremtik azt a melankolikus, és idillien hátborzongató atmoszférát, amelyre a mű a későbbiek során építkezik. Jackson talán ezzel a sajátos érzelem – és hangulatvilággal adja meg a film a legnagyobb értékét.
Kifejezetten hatásos a film elején a hó-gömbben rekedt pingvin metaforája, mellyel a rendező Suzie Salmon túl-világának állít kézzel fogható párhuzamot. Szintén jó megoldás, hogy a cselekmény során folyamatosan peregnek le előttünk a kislány utolsó napjaiban készített fényképei, melyek mind egy érzést, egy benyomást, egy pillanatot mutatnak meg a nézőnek a kamasz életéből.
Ugyanakkor eltúlzott motívumok is akadnak az alkotásban. Kissé erőltetetten hat, amikor már a Salmon család több tagja is különleges kapcsolatot képes kialakítani a halott lánnyal, például Suzie kisöccse egy gyermekrajzon a zöld domb és a napocska között határolja be a lány jelenlegi tartózkodási helyét. Szintén túlzottan idilli, sőt már-már mesterkélt jelenet, amikor a halott lány Ruth Connors bőrébe bújva jön vissza a szerelméhez, hogy bepótolja az elmulasztott első csókot, mielőtt végső nyugalomra térne a mennyországban.
A brutális gyilkosságot magát egyébként nem látjuk, csak a véres fürdőszoba és a kis szekrény sugallja, hogy valójában mi történhetett. Talán, jobb is hogy Peter Jakson így döntött, hisz a durva és kegyetlen képsorok valószínűleg a film legfőbb pozitívumaként említhető idilli atmoszférát bontották volna meg, valamint elriasztották volna az alkotás célközönségének nagy részét.
A film kép és fantázia világa jól-megkomponált, érdekes és összehangolt, azonban sok Gyűrűk Ura rajongónak mégiscsalódást okozott. Úgy gondolom, hogy mivel a Komfortos Mennyország alaptörténete teljesen más, ezért eleve más vizuális megjelenítési lehetőségeket hordoz magában. Ráadásul a haláltól a mennyországig vezető utat nehéz feladat megjeleníteni, hisz a túl sok természetfeletti motívum és technikai trükk könnyen gagyivá tehette volna az alkotást. Jakson inkább a nagyon idilli és romantikus ábrázolás mellett döntött, amely ha olykor talán kicsit túl „rózsaszínű” is, a mű alapvetően mégis megőrzi művésziesen emelkedett stílusát. A rendező a képi eszközöket végig a lét-és a nem lét közötti különbség érzékeltetésének szolgálatába állítja.
A színészek közül Saoirse Ronan játéka a legfigyelemreméltóbb, a tehetséges fiatal színésznő remekül formálja meg Suzie karakterét. Érdemes még mindenképpen megemlíteni Stanley Tucci ügyes alakítását is, aki a kamaszt meggyilkoló pszichopata szomszédot játszza, s nagy szerepe van a nézők figyelmének fogva tartásában is.
A történet befejezése kissé túl mutat az egész film cselekményén, hisz kiderül hogy Suzie egy sorozatgyilkosság egyik áldozata volt. A lezárás abszolút pozitív: A gyilkos elnyeri méltó büntetését, hisz nevetséges halált hal. Suzie a többi megölt lánnyal együtt a mennyországba kerül. A földön maradt emberek pedig túl tudnak lépni a tragédián, és folytatni tudják életüket. A happy –end passzol befejezésként az idillikus alkotáshoz, ugyanakkor a film tartalmát tekintve kissé mégis abszurd.
Összességében a Komfortos mennyország minden hibája ellenére is jó film. Mégpedig azért, mert különleges hangulatot teremt. Érzéseket ébreszt, és elgondolkodtat olyan megfoghatatlan és elvont fogalmakról, mint az élet vagy a halál. S Suzieval együtt mi nézők is elmélkedünk kicsit a tragédiákról, a pillanat múlandóságáról, és egy másik világról, amelyet egyszer mi is megismerünk majd.

Foto: www.premierfilm.hu

A tenger után sóvárgó, s mindig falaknak ütköző akváriumi halak beszűkült életének metaforája tárul elénk, amint R. Ryan kameráján keresztül bekukucskálunk a hatalmas üvegablakok, és apró, színes szobák által határolt essexi panelrengeteg lakóinak hétköznapjaiba.

Andrea Arnold dokumentarista stílusú filmjével az angol alsó-középosztály problémáira irányítja a figyelmet. A rendezőnő bemutatja, hogy a panellakók birodalmában a kilátástalanság és a nyomor dominál. Az érdekérvényesítés egyetlen elfogadott formája az erőszak, a pénz pedig eszköz a mindennapok túléléséhez, amelyet bármi áron meg kell szerezni. A művészet és a kultúra e zárt világba csak az utcai táncon, a hip- hop zenén, és a kereskedelmi televíziók show-műsorain keresztül szivárog be. A kommunikáció szegényes, többnyire csak néhány szóra, vagy tömör, odavetett mondatokra korlátozódik.

Főszereplőnk a nagyszájú és vagány 15 éves Mia. A vad kamaszlány saját törvényei szerint éli életét. Az iskolából kirúgták, így egész nap a lakótelepen mászkál, és egyik veszélyes szituációból a másikba kerül. Először lefejel egy másik lányt, aztán meg néhány helyi keményfiúval akad nézeteltérése, mert szabadon akarja ereszteni szürke lovukat. A lány egyetlen terve a jövőre nézve a tánc, így minden nap egy üres, elhagyatott panelszobában gyakorol.

Andrea Arnold rendezőnő nemcsak a tinédzsert mutatja be, hanem komplex, színes portét fest környezetéről is, s a társadalmi problémák széles skáláját jeleníti meg a vásznon.

Miát a nála alig idősebbnek tűnő alkoholista anyja egyedül „neveli”, az apjáról semmi nem derül ki a történet során.

Velük él még a főszereplő 10 éves húga is, akinek lóg a cigi a szájából, és szinte állandóan káromkodik. A

Foto: www.premierfilm.hu

kamaszlánynak tehát van fedél a feje felett, de otthona nincs. Családjától szeretetet és támogatást nem kap, s az egyetlen kilátása a jövőre nézve a javítóintézet. Ebbe a szituációba csöppen bele Mia anyjának új szeretője Connor. A férfi izmos, jóképű és teljesen felforgatja a kamaszlány életét. Mia összezavarodik, és hol az apját, hol a szeretőt keresi a férfiban. Connor szintén nem mostohalányaként tekint Miára – ez felállás adja a történet alapkonfliktusát, majd generálja a további cselekményt és bonyodalmakat.

A színészek játéka jó, a fiatal főhőst megformáló Katie Jarvis, végig méltó partnere a tapasztalt és híres Michael Fassbendernek, aki Connort alakítja.

Robert Ryan operatőri munkája összhangban áll a rendezőnő történetre húzott „akvárium”metaforájával. Kisfelbontású képeket látunk, s ennek köszönhetően mi, nézők külső személői maradunk a történetnek, s nem azonosulunk egyik szereplővel sem – nem érezzük magunkat a film részeseinek.

Összességében az Akvárium azért jó film, mert a rendezőnő nem esik túlzásokba. Bemutatja az ürességet, a kiszolgáltatottságot és a nyomort, de nem rugaszkodik el a valóságtól. Nem alkot végletesen negatív vagy pozitív karaktereket, és nem felejt el egy kis szépet is belecsempészni a történetbe. Az alkotás vége is realisztikus marad, hisz Miának sem a szerelmi életében, sem a karrierjében nem következik be a csodás áttörés, de a remény megmarad, hisz a tinédzser végül mégis elhagyja az essexi „panel- akváriumot”.

Lassan egy hajó körvonalai rajzolódnak ki a félhomályban. A fedélzeten két ballonkabátos férfi dohányzik, tekintetük a végzetszerűen közeledő óceánpartra mered. Drámai zene szól, miközben elénk tárul a baljós atmoszférájú Viharsziget, amelynek hírhedt elmegyógyintézetében Teddy Daniels rendőrbíró és társa Chuck nyomozása kezdetével mi magunk is detektívvé válunk egy nagyszabású pszichológiai szerepjáték megértésének erejéig.

Képzelet, álom és valóság különleges kombinációját viszi vászonra Martin Scorsese legújabb filmje, a Viharsziget. A mű Dennis Lehane regénye alapján készült. Az adaptáció cselekménye az ’50-es évek derekán, a II. világháborút követő bizonytalansággal és félelemmel teli légkörben játszódik. A történet a kor egyik legjelentősebb társadalmi problémáját, a veterán katonák beilleszkedéséi nehézségeit veszi kiindulópontként. A cselekmény a krimi műfajának egyik klasszikus toposzával, a bezárt szoba rejtélyét boncolgató nyomozókkal kezdődik, amelynek a veszélyes bűnözőkkel teli, nyomasztó atmoszférájú elmegyógyintézet biztosít megfelelő helyszínt.

A thriller egyik fő erősségét a jól megkomponált képek, a beállítások és a zene tökéletes összhangja jelenti – ez teremti meg a szükséges feszültséget. A cselekményt a rendező egy mesteri csavarral teszi különlegessé: a néző manipulációja a film első pár percében megkezdődik. Látunk egy képet, amit megrendíthetetlenül valóságosnak hiszünk. Majd belebújunk Teddy Daniels fejébe, és innentől kezdve öntudatlanul azonosulunk karakterével. Mi, nézők a vizuális pszichológiai trükköknek köszönhetően egy jó darabig észre sem vesszük, hogy a főszereplővel együtt minket is manipulálnak. Pedig, a rendőrbíró elméjének és tudatállapotának minden apró változását saját bőrünkön érezzük. Teddy Daniels karakterét Leonardo DiCaprio alakítja, aki végig remekül illeszkedik a film alaphangulatához, s színészi játékával uralja a több mint kétórás filmet.

A Holokauszt folytonosan visszatérő, és eltúlzott motívuma a thrillernek – s talán, egyben a történet szerves egészébe legkevésbé illeszkedő elem. Kissé erőltetett elvonatkoztatás szükséges ugyanis ahhoz, hogy párhuzamot teremtsünk Daniels családi tragédiája, és a Holokauszt áldozatai között. Az egyetlen mesterkélt kapocs a megnyugvásra és megváltásra vágyó főhősünk lelkiismerete, mely örökös furdalásának köszönhető, hogy a rendőrbíró minden meg nem mentett áldozatot személyes kudarcnak érez.

Ezt leszámítva Scorsese kiválóan tervezi meg a film szerkezetét; a vizuális eszközök és a dialógusok tudatos kombinációjával, kedve szerint terelgeti nézőjét az általa teremtett logikai labirintusban.   Látunk egy – két ütős flashbacket, meg néhány – kissé hatásvadász – látomást, és már el is hisszük, hogy mindaz, amit a történet elején igaznak véltünk, csupán egy megváltozott tudatállapot szürrealista agyszüleménye volt.

A rendező befejezésével sem segít kitalálni a logikai útvesztőből. Scorsese egy nagy képzeletbeli kérdőjelet rajzol a mozivászonra, s ezzel ad igazán értelmet a több mint kétórás alkotásnak. Minket, nézőket pedig további fejtörésre, újranézésre, illetve a cselekményről való vitára késztet.

Minden idők legnagyobb bevételt hozó filmje lett az Avatar

“Ez már hivatalos: a világ királya ismét a világ királya lett” – jelentette ki Jeff Bock boxoffice-elemző.

A félmilliárd dollár körüli költségvetésű Avatart a 3D-s technika megújításáért mérföldkőnek tekintik a filmezés történetében. Az adatok alapján az összbevétel 70 százalékát a film 3D-s vetítései hozták.

Cameron filmje a jövőben, egy távoli bolygón, a Pandorán játszódik, amelynek bennszülött lakosságát azért akarják elűzni az emberek, hogy kitermelhessék a kultikus lakóhelyük alatt található értékes ásványt. A kanadai rendező korábban arról beszélt, hogy a produkció – annak ellenére, hogy sokan átpolitizáltnak tartják – szélesebb metaforát hordoz, amely arra világít rá, hogyan bánunk a körülöttünk lévő világgal és természettel. A stúdió szerint a film témája a környezet védelme, az élet tisztelete, és a bolygó békéje iránti vágy vitte az emberek tömegeit világszerte a mozikba.

A produkció a legjobb film és a legjobb rendező Arany Glóbusz-díját is elnyerte a minap és jó eséllyel indul az Oscar-versenyben is.

(MTI)

Aztán csavar egyet a történeten!