A családért mindent – Férfimunka –

2008. 04. 10. | kultúra | Dengyel Eszter

Juha átlagos középkorú férfi, van családja, felesége, állása, egyszóval minden stabil (neje idegállapotát leszámítva, aki antidepresszánsokat szed. Férje minden reggel kiönti az üvegcse tartalmát: számon tartja a gyógyszerek rendszeres szedését). Egy reggel azonban Juhát kirúgják a munkahelyéről: teljesen magába roskad, szégyelli megmondani családjának, persze elsősorban feleségéért aggódik, hiszen nem tudja, miként reagálna zavart elméje. Ezermesterként talán megállná a helyét, de az idős nőt, aki felfogadta őt, inkább a teste érdekli, mint renoválási tudománya. Juha ráeszmél, hogy két óra alatt -egy kis „semmiségért” cserébe- több pénzt keresett, mint régi munkahelyén egy hét alatt. Belemegy a játékba, és egyre furcsább helyzetekben találja magát, hiába figyelmezteti Olli nevű barátja (aki egyre szorosabb kapcsolatba kerül Juha feleségével), már átlépte a határt. Nem számít: kis szájöblítés, kiadós zuhany, pénz a zsebben, és ez az, ami mindent feledtet.

FérfimunkaTommi Korpela (Juha) hibátlanul játssza el a kétségbeesett férjet, aki egy ismeretlen világba csöppen bele –amibe hamar beletanult-. Nem csodálom, hogy százszázalékosnak kellett lennie: az egész film rá épül. Érezhető, hogy nem csak a rendezőnek van kiváló humorérzéke, de Korpelának is. Elmondhatatlan annak a jelenetnek a tökéletessége, amikor sztriptízel egy lánybúcsún. Az asztal tetején táncol –bár inkább rángatózásnak mondanám-, olyan ügyetlenül és bénán, hogy szinte jó. (Az operatőri munka, véleményem szerint itt a legjobb, a leghatásosabb pedig akkor, mikor véresen összeesik) Lányok nagy huhogásában és őrjöngésében elveszti az egyensúlyát, majd hanyatt esik. A következő kép már azt mutatja, milyen nagy hévvel igyekszik eltartani a családját, véresen is, de megküzd a pénzéért. Dicsérhetnék még alkotókat, de igazából a rendező és Tommi Korpela munkája nyűgözött le.

Aleski Salmenpera, a film rendezője egy szokatlan pszichológiai drámát vitt nagyvászonra: hogyan reagálunk váratlan helyzetekben. Lám, a nagy kapkodásban, még egy férfi is „elkurvulhat” (ha nem figyel oda).

Juha által megismerhetjük a nőket, a gondolkodásukat: azoknak a hölgyeknek, akik hirdetés útján keresnek meg fiatalembereket, nem feltétlenül szexre van szükségük, (aki testi szükséglete miatt fordul Juhához, az nem beszél, hanem cselekszik) és ez itt az egyik lélektani vonal!

A film elején elhangzik, hogy Juha neje labilis idegzetű. A történet folyamán többször felmerült bennem, vajon ki a beteg: a férfi, aki idegen nőket elégít ki nem kevés pénzért, vagy a nő, aki már csak megszokásból él? Azt hiszem egyikük sem, mert mindkettő tudja magáról, hogy bolond.

Egyszer mindenki kifordul önmagából: mindent elkövetünk a másikért (olyat is, amit csak az alkohol mámorában tennénk meg), mert szeretjük. Munkahelyet váltunk –vagy, ha kirúgnak, jóérzésből nem mondjuk el-, változtatunk az ízlésünkön, hallgatunk és kompromisszumokat kötünk, miközben elvész az ember. Mindez azért történik, mert nem kommunikálunk a másikkal: megyünk a saját fejünk után, és egyedül hozunk döntéseket; de akkor hol van ő, akiért ezeket cselekedjük? Nincsen sehol, már nem fontos, mert önzővé váltunk.

Persze a film vége nem pesszimista: Juha begyógyszerezi magát, meztelenül fekszik a kanapén öntudatlanul, miközben a neje kalapáccsal szétveri a bokáját. Megmentik, és ahogy a mentő felé tolják, nem látunk rajta mást, csak egy sejtelmes mosolyt, és egy női kezet, ami felényúl: van újrakezdés.

(Miehen työ/A Man’s Job/Férfimunka, szín. finn filmdráma, 85p, 2007 R.: Aleksi Salmanpera, Fsz.: Tommi Korpela, Maria Heiskanen, Jani Volanen, Stan Saanila, Konsta Pylkkönen. A filmet a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál keretén belül vetítették)