Akasztják a hóhért

2012. 09. 09. | kultúra | Tóth László

Szép Ernő: Tűzoltó | Dengyel Eszter, Bödők Zsigmond | Rendező: Vargyas MártaDengyel Esztert kerestem meg, az AKG egyik volt tanulóját, aki időközben színészi pályára adta a fejét. Jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem harmadéves hallgatója, Tompa Klára az osztályvezető tanára, de többek között Gáspárik Attila, Bíró József és András Lóránt is tanítja. Még sorolna neveket, de mindenkit lehetetlen megemlíteni, egyszerűen csak boldog és büszke, hogy még ott lehet. Már nem próbálkozik az újságírással, de az Ifinettel még mindig szoros kapcsolatban áll, és igyekszik figyelemmel kísérni a sajtót.

Tóth László: Hogy emlékszel vissza az AKG-ra?

Dengyel Eszter: Gyorsan (kacag). Nagyon sok szép élményem kapcsolódik az AKG-hoz. Szerettem oda járni, a tanárok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy bevezessenek minket az újságírás rejtelmeibe. Nagyon sok szép barátság szövődött az ottlétünk alatt.

T.L.: Voltak problémák?

D.E.: Mindenhol vannak, voltak és lesznek. Meg kell tudni őket kezelni és felhasználni.

T.L.: Ki volt a kedvenc tanárod?

D.E.: Biró Gabi bácsi. Sokat tanultunk tőle, az első kemény kritikákat is tőle kaptuk. Persze Dr. Hantos Istvánt, Horn Ágnest és Horváth Pétert sem lehet elfelejteni.

T.L:  Olyan tanár, akivel több volt a konfliktus, mint a szép emlék?

D.E.: Ahogy az előbb említettem, persze voltak! Egyszer beadtam egy irományt az én nevem alatt. Olyan lesújtó kritikát még sosem kaptam senkitől, pedig egy elég neves és elismert kritikus írta.

T.L: Miért csináltad?

D.E: Mert érzem, ha valaki úgy kritizál, hogy segíteni akar, vagy szimplán személyem nem szimpatikus. Itt az utóbbi fordul elő, és általában ez a jellemző. Ezt roppant igazságtalannak és etikátlannak tartom, nem mellesleg, ahogy Váncsa István mondta egyik interjújában: aki felülkerekedik, az alulmarad. Aki még nem kapott diplomát, még tanulja a szakmát.

T.L.: Miért nem maradtál ezen a pályán?

D.E.: Egyrészt nem elég tehetségesnek lenni, nagyon-nagyon akarni kell, amit csinálsz. És ne felejtsük el, ha nincs még legalább egy ember, vagy csapat, aki támogat (ezt szakmailag értem), akkor labdába sem rúghatsz. Másrészt akkor borzasztó fiatal voltam az íráshoz, és csapongó, bár a tavaly megírt szakdolgozatomra is pont emiatt kaptam négyest : nagyon izgalmas, de néha követhetetlen…egyszóval olyan mint én (nevet).

T.L.: Hosszú volt az út a színház felé?

D.E.: Igen, de abszolút nem zavar. Kellett ez a néhány év, amíg magamnak is beismerem, hogy ezt szeretném csinálni. Annak ellenére, hogy színház közelben nőttem fel, nem volt egyszerű a döntés.

T.L.: Szabó Ernő, Szabó Ottó és édesapád Iván után, valóban nem az!

D.E.: Jaj Istenem! Egyáltalán nem ezeket vettem fő szempontnak, vannak és voltak más emberi dolgok is. Vannak olyan személyek, akik azt hiszik ez egy borzasztó kettősséget okoz bennem, és emiatt nem tudok normálisan élni, és nem mellesleg idősebb vagyok a többi évfolyam társamnál. Őszintén mondom, ha mások nem ragadnának le ezen, akkor fel sem tűnne. Persze azt sem állíthatom, hogy abszolút figyelmen kívül lehet hagyni ezeket a tényezőket, de én még csak tanulom a szakmát. Sosem hívtam magam színésznőnek, nem indítottam rögtön tanfolyamot Pesten, nem jelentkeztem segédtanárnak sehová, egyszóval van mit tanulni! Inkább apukám verhetetlen igazságérzete okozta a problémát, amit belőle okulva több-kevesebb sikerrel próbálok kikerülni. Egy ideig igyekeztem az előbb fölsorolt tévhiteket megváltoztatni, de már nem érdekel. Elfáradtam ezekben, akinek van türelme, az majd megismer.

T.L: Szerelem?

D.E.: Valamiért elkerül, pedig nagyon egyszerű lány vagyok, mondhatni naiv, hiszékeny. Hamar szerelmes leszek, de nem tudok lihegős-rajongó diáklánnyá válni, nem az a típus vagyok. Ha túl sokat szidok valakit a barátaimnak, illetve az illető ott van és szurkálódva kritizálom, akkor már baj van (mosolyog). Szokták mondani, hogy néha túldimenzionálok dolgokat…de ha valaki őszinte, nincs mit túlgondolni.

T.L: Hogyan tovább?

D.E.: Nem sokára vissza Vásárhelyre és jön az újabb kilenc hónap (mosolyog), de szerintem szép gyerek lesz (nevet) és remélem előbb-utóbb felnő.