Csillaglesen

2008. 03. 02. | kultúra |

− Múlt héten láttam Jude Lawt itt, a játszótéren − jegyzi meg álmodozva barátnőm. – Igazán erre jöhetne ma is, nem?
Lelkesen bólogatok: semmi nem lenne alkalmasabb arra, hogy feldobja ezt az unalmas délutánt, mint Jude Law hirtelen színrelépése. Sajnos ezúttal nincs szerencsénk, egy szívtipró filmszínész sem bukkan fel a környéken, valahogy mindnek máshol van ma dolga. Nagy kár, de már maga a gondolat is felvillanyozó, hogy felbukkanhatnának.

Ne hidd, ó intellektuális olvasó, hogy ezeket a sorokat egy Story magazin-előfizető írja, távolról sem. Kultúrsznobságom világéletemben tiltotta, hogy autogrammokért álljak sorba, és a főváros utcáit sem róttam soha hírességek lábanyomát kutatva (pedig a hazai égbolton aztán bőven ragyognak a Nagy Ő Anikó és Győzike kaliberű csillagok), de valljuk be őszintén: egy Londonhoz hasonló világvárosban akaratlanul is eszébe jut az embernek, milyen lenne élőben megpillantani egy világsztárt.

Különösen igaz ez, ha valaki olyan frekventált helyen lakik, mint mi. Camden Town London egyik legdivatosabb, legnyüzsgőbb része, közvetlenül a city szomszédságában. Nemcsak turistából van rengeteg, a brit sztárvilág nagy része is itt él, de aki nem, az is idejár szórakozni. Az utcánk néhány kilométeres körzete minden pletykalap-szerkesztő álma: olyan címlap- és botrányhősök laknak erre, mint Kate Moss és józan életű exbarátja, Pete Doherty, vagy a hasonlóan erényes és disztingvált Amy Winehouse. Primrose Hill, ahova a gyerekekkel szoktunk járni, a helyi Rózsadomb: mindenki, aki számít a gazdagok és szépek világában, itt vesz házat magának.

Persze a magamfajta kékharisnyák az „engem aztán nem érdekelnek a hírességek, ha a fejük tetejére állnak se”-féle kijelentéseikkel elnyerik méltó büntetésüket. Akárhányszor hazautazunk Magyarországra, valaki mindig megkérdezi, láttam-e már Madonnát, George Michaelt, Erzsébet királynőt, én pedig pironkodva (azért ez tökciki, most nem?)vallom be, hogy alig találkoztam még nevezetes személlyel másfél éves londoni tartózkodásom alatt.

A prózai igazság az, hogy ha találkoznék velük, akkor sem ismerném fel őket, hacsak be nem mutatkoznak (amire lássuk be, nincs sok esély). Akármilyen sármos fickó legyen is Jude Law, ha nem Alfie sofőrsapkájában vagy Inman polgárháborús zubbonyában látom viszont, kizárt dolog, hogy meg tudom különböztetni a többi közönséges halandótól. Ugyanígy Kate Winsletnek is minimum a Titanicban viselt malomkeréknyi kalapot és uszályos ruhát kellene viselnie ahhoz, hogy biztos legyek benne, tényleg ő az. Errefelé különösen nehéz kiszúrni a hírességeket: ez nem a napfényes Hollywood, ahol a filmcsillagok Jimmy Choo szandálokban és falatnyi Gucci miniruhákban, a legújabb Louis Vuitton táskákból kikukucskáló ölebeikkel tipegnek végig a bulváron, miközben platinaszőke tincseiket lebegteti a lágy szellő…Ez itt az esős és ködös London, ahol a csapzott Keira Knightley férfikalap alá rejti kócos haját és térdig érő kötött kardigánba burkolózik a hideg ellen, ahol Kylie Minogue ki se látszik az esőkabátjából, ahol Kate Moss télen-nyáron ugyanazt az elnyűtt UGG-csizmát hordja.

Egy igazi rajongó persze így is megismeri kedvenceit, de a hozzám hasonló avatatlanok jobb, ha nem is próbálkoznak. Az egyetlen híresség, akit minden nehézség nélkül felismertem Londonban, Amy Winehouse volt, de őt igazán nem nehéz beazonosítani (létezik még valaki, aki a hatvanas évek Elvis-rajongóinak frizuráját a nyolcvanas évek kamionosainak tetkóival és Liz Taylor Kleopátráját idéző sminkkel társítja?). Többször is láttam már Camdenben, de szerencsére mindig csak nappal. Éjszaka nem szívesen találkoznék vele, horrorfilmbe illő jelenet lehet, ahogy véráztatta balettcipőben és borotvapengével összevagdosott karokkal bolyong whiskysüveget ölelgetve, mint valami beszámíthatatlan hazajáró lélek.

Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, egyszer a kocsiablakból megpillantottam a babakocsit toló Helena Bonham Cartert, ezzel azonban végképp kimerült a listám. Illetve láttam még London polgármesterét is (tegye fel a kezét, aki ismeri Mr.Ken Livingstone nevét) a Szent Patrick-napi felvonuláson. Viszont Halloweenkor elszalasztottam a Gallagher-fivéreket, akik gyermekeiket kísérték édességgyűjtő körútra a közeli utcákban (nem tudom, nálunk is jártak-e, korábbi kedvezőtlen tapasztalatok − két, félelmében üvöltő hároméves − alapján nem engedtünk be egy jelmezest sem), Kate Moss sem jött velem szembe a gyerekzsúron, amire az ő kislányát és a mieinket is meghívták (nyilván náluk is a bébiszitterre vár az ilyen lélekemelő társasági eseményeken való részvétel), sosem láttam még a kocsijában alkohol- és kokainmámorban szendergő George Michaelt (pedig állítólag gyakran részelteti a környékbelieket e nem mindennapi látványban)…peches vagyok, na.
De azért még reménykedem. Hátha egyszer Jude Law mellett hintáztatom majd a lányokat a játszótéren, vagy valamelyik Spice Girl mögött állok sorba a Tesco-pénztárnál, és végre rám is hullik egy kis csillagpor. Legalább lesz mit mesélni az unokáimnak (de nagyi, mi az a szpájszgörlz?).