Reggeli rally

2008. 03. 21. | kultúra |

Idegrendszer- és környezetkímélő megoldás lenne a tömegközlekedés, de egy magára valamit is adó jómódú család nem engedheti meg magának, hogy csemetéje ne Audival, hanem metróval, ne adj Isten busszal (hogy a pórnépnek való iskolabuszról ne is beszéljünk) érkezzen a patinás magániskolába. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy ezeknek az elit oktatási intézményeknek a kilencven százaléka járhatatlanul szűk, műemlék jellegű utcákban található, el lehet képzelni, milyen edzetté tesznek minket a hétköznap reggelek.

Miután átestünk a szokásos reggeli “veddfelapulcsidatiddmegatejetmossálfogat”-hercehurcán és ignoráltuk a kamasz litániaszerű tiltakozását (Álmos vagyok/Beteg vagyok/Ma nincs is iskola…), betuszkoltuk a kocsiba az összes táskát és gyereket, kezdődik a kéjutazás. Szerencsére nem én vezetek, ebben az esetben már az utca végén lecsapnának ránk a katasztrófaelhárítók. Buszsávok, lehetetlenül szűk, egyirányú utcák, kamerák, reggeli csúcsforgalom, versenyfutás az idővel, fordított közlekedés…az ilyesmit nem nekem találták ki. Így azonban triatlonistákat és öttusázókat megszégyenítő rutinnal eljutunk az első célállomásig, ahol a vadul dudáló-integető-csókokat hintő anyák ostromgyűrűjében (mintha most látnák utoljára egyszülött magzatukat, éppen csak nem könnyeznek a reggeli búcsúzásnál) táskástul az iskola lépcsőjére borítjuk a kamaszt és máris száguldunk tovább.

A másik iskola egy nagyjából kilencven fokos lejtésszögű, egyirányú, egysávos utcában áll. Nincs más hátra, mint egy távolabbi, alkalmas helyen leparkolni (egyszerűnek tűnik, de aki járt már Londonban, tudja, hogy nem az), és sétálni. Egyikünk a kocsiban marad és felveszi a harcot az éhes cápaként cirkáló parkolóőrökkel, másikunk – többnyire engem ér a megtiszteltetés – felnyalábolja a két négyévest meg a cókmókot (mappa, uzsonnatáska, tornacucc, miegymás) és nekivág a kalandos Odüsszeiának.

Vonulásunk az autótól az iskolakapuig mindössze öt percet vesz igénybe, de felér egy kisebb turistalátványossággal. Vontatóhajóként húzom magam után a két lánykát, akik a legváltozatosabb trükökkel teszik próbára karjaim szakítószilárdságát. A jobbomon lépegető, szőke angyalka pápua-új guineai törzsi táncot lejt, a kannibalisztikus szertartások szokásos kántálásával kísérve a koreográfiát. A baloldali, barna fürtös angyalka égnek emelt ábrázattal és teljes hangerővel saját szerzeményű romantikus áriáit adja elő a járókelők nem kis derültségére. Az úttest közepén egyikük leejti az uzsonnástáskáját: fékcsikorgás (autósok) és fojtott szitkozódás (autósok és én) kíséretében összegyűjtöm a kiborult elemózsiát, a gyerekek persze élvezik a műsort. Pár méterrel arréb a másikuk úsztatja meg a tornazsákját egy alkalmas pocsolyában.

Megfogyva bár, de törve nem, végül csak elérünk az iskoláig. A kapuban nem várt akadályba ütközünk egy hisztérikusan bömbölő, földön fetrengő, anyja fejét ököllel csépelő fiatalember személyében. Lánykáim fejcsóválva, egy felnőtt komolyságával nézik a “rossz gyereket”, én pedig visszaemlékszem, hogy ordítottak ők másfél éve, amikor először hoztam őket óvodába. Gyors puszi (furdal is a lelkiismeret, miközben fél szemmel a gyermeküket csókokkal elhalmozó és könnyes szemmel integető anyákra nézek), sprint vissza a kocsihoz, mert a horizonton már felbukkant az ügyeletes parkolócápa. A hazaút jóval nyugalmasabb:gyerekvisítás, verekedés és minidisco-dallamok nélkül, kényelmesen vesztegelve az itt-ott kialakult dugókban. Már majdnem hazaérünk, amikor csörög a telefon: a gyerek otthonhagyta a hokiütőt/sportszárat/tornacipőt satöbbit, nem-e lehetne-e esetleg-e, hogy utánavigyük, ha nagyon-nagyon szépen kéri. Ha az én fiam lenne (szerencsére nem az), nem tudná elég szépen kérni, párom azonban lágyabb szívű, mint én, így a hiányzó sportcikkek rövid időn belül befutnak. Néhány ilyen apróbb vargabetű után végre hazaérünk, becsapjuk magunk mögött az ajtót, és máris kezdődhet az erőgyűjtés a délutáni futamhoz.