Viharsziget

2010. 03. 12. | mozi | Németh Dalma

Shutter IslandLassan egy hajó körvonalai rajzolódnak ki a félhomályban. A fedélzeten két ballonkabátos férfi dohányzik, tekintetük a végzetszerűen közeledő óceánpartra mered. Drámai zene szól, miközben elénk tárul a baljós atmoszférájú Viharsziget, amelynek hírhedt elmegyógyintézetében Teddy Daniels rendőrbíró és társa Chuck nyomozása kezdetével mi magunk is detektívvé válunk egy nagyszabású pszichológiai szerepjáték megértésének erejéig.

Képzelet, álom és valóság különleges kombinációját viszi vászonra Martin Scorsese legújabb filmje, a Viharsziget. A mű Dennis Lehane regénye alapján készült. Az adaptáció cselekménye az ’50-es évek derekán, a II. világháborút követő bizonytalansággal és félelemmel teli légkörben játszódik. A történet a kor egyik legjelentősebb társadalmi problémáját, a veterán katonák beilleszkedéséi nehézségeit veszi kiindulópontként. A cselekmény a krimi műfajának egyik klasszikus toposzával, a bezárt szoba rejtélyét boncolgató nyomozókkal kezdődik, amelynek a veszélyes bűnözőkkel teli, nyomasztó atmoszférájú elmegyógyintézet biztosít megfelelő helyszínt.

A thriller egyik fő erősségét a jól megkomponált képek, a beállítások és a zene tökéletes összhangja jelenti – ez teremti meg a szükséges feszültséget. A cselekményt a rendező egy mesteri csavarral teszi különlegessé: a néző manipulációja a film első pár percében megkezdődik. Látunk egy képet, amit megrendíthetetlenül valóságosnak hiszünk. Majd belebújunk Teddy Daniels fejébe, és innentől kezdve öntudatlanul azonosulunk karakterével. Mi, nézők a vizuális pszichológiai trükköknek köszönhetően egy jó darabig észre sem vesszük, hogy a főszereplővel együtt minket is manipulálnak. Pedig, a rendőrbíró elméjének és tudatállapotának minden apró változását saját bőrünkön érezzük. Teddy Daniels karakterét Leonardo DiCaprio alakítja, aki végig remekül illeszkedik a film alaphangulatához, s színészi játékával uralja a több mint kétórás filmet.

Shutter IslandA Holokauszt folytonosan visszatérő, és eltúlzott motívuma a thrillernek – s talán, egyben a történet szerves egészébe legkevésbé illeszkedő elem. Kissé erőltetett elvonatkoztatás szükséges ugyanis ahhoz, hogy párhuzamot teremtsünk Daniels családi tragédiája, és a Holokauszt áldozatai között. Az egyetlen mesterkélt kapocs a megnyugvásra és megváltásra vágyó főhősünk lelkiismerete, mely örökös furdalásának köszönhető, hogy a rendőrbíró minden meg nem mentett áldozatot személyes kudarcnak érez.

Ezt leszámítva Scorsese kiválóan tervezi meg a film szerkezetét; a vizuális eszközök és a dialógusok tudatos kombinációjával, kedve szerint terelgeti nézőjét az általa teremtett logikai labirintusban.   Látunk egy – két ütős flashbacket, meg néhány – kissé hatásvadász – látomást, és már el is hisszük, hogy mindaz, amit a történet elején igaznak véltünk, csupán egy megváltozott tudatállapot szürrealista agyszüleménye volt.

A rendező befejezésével sem segít kitalálni a logikai útvesztőből. Scorsese egy nagy képzeletbeli kérdőjelet rajzol a mozivászonra, s ezzel ad igazán értelmet a több mint kétórás alkotásnak. Minket, nézőket pedig további fejtörésre, újranézésre, illetve a cselekményről való vitára késztet.

címkék: