I. – Mese az életről

2007. 08. 20. | nincs |

Vagy csak számomra tűnt úgy, amikor kerek öt év után ismét találkoztunk egy hangulatos egri kávézóban, ahogy mellém leült az asztalhoz. Beszélgetni kezdtünk, és nagyon furcsa volt hirtelenjében ennyi keserűséget hallani egy ilyen vonzó, fiatal lány szájából. Rengeteg új dologra világított rá, melyek tinédzserkorában érték, felismerte a hibáit, részletezte őket, sőt tanácsokat is adott, hogyan kerüljem el azokat a csalódásokat, melyek elkerülhetőek. Nekem igazán jót tett az a rövid órácska, amit együtt eltöltöttünk bent, nem csupán egy tucat emléket idézett fel bennem, hanem jó pár kérdés is felmerült beszélgetésünk közben.

Együtt próbáltuk meg kitalálni az élet valódi értelmét – személy szerint kétlem, hogy van ilyen. Nem is jártunk sok sikerrel, éppen úgy, mint az összes eddigi filozófus. Azonban volt Annának egy érdekes megállapítása – egy tény, melyet magán látott beigazolódni: szerinte az ember életét a saját maga által kitűzött célok sora határozza meg. Valóban így volna?

Nagyon úgy látszik, igen. Kedves barátnőm elmondta, mennyire értelmetlennek tartja életét, mindezt pusztán azért, mert nem voltak céljai – hiszen nem volt állása, nem volt pasija, és anyjával sem tartotta már a kapcsolatot semmilyen szinten. Miután elváltunk, hazafelé vettem az irányt. Útközben azon gondolkodtam, vajon a biztos családi háttér elengedhetetlen a boldog élethez? Mindenkinek célt ad az, ha tudjuk, valaki vár otthon?

Arra jutottam mire hazaértem, hogy ez teljesen emberfüggő. Valaki azt szereti, ha mindenkitől szabadon, egyedül élhet – tipikus szingli-faj alakult már ki az amerikai nagyvárosokban ezen az alapon-, ugyanakkor vannak, akiket az tesz boldoggá, ha valakiről gondoskodhatnak. De mégis: vajon mitől függ, hogy végül melyik kategóriába esünk?
Nagy megállapításomra és megválaszolhatatlan kérdésem felmerülésére egy héttel csörög a telefonom délután, Anna keresett. Először meglepődtem, az igazat megvallva hirtelen azt sem tudtam, honnan tudja a számomat, aztán eszembe jutott a rövid, kicsit szomorkás beszélgetésünk a kávézóban. De most egészen más volt a hangja – és nem amiatt, hogy nem személyesen beszéltünk. Valahogy olyan érzésem támadt, hogy minden rendbejött. Furdalt a kíváncsiság, nem bírtam tovább, hát rákérdeztem. Elmesélte, hogy egyetemre visszafelé menet a buszon találkozott egy sráccal, akivel már túl vannak a második randin is. Újdonsült barátja pedig nagy nehezen rávette, hogy keresse meg ismét az anyját, végül így derült ki, hogy a kitartó anyuka már túl van egy elvonókúrán is, jó ideje nem is nézett alkoholra. Van miért büszkének lennie magára. Ráadásul kedves barátnőmet tíz perccel mielőtt hívott, keresték telefonon egy vállalattól: megüresedett egy hely, és szabad az út.

Szép kis mese lett Anna története. Furcsa, ugyanakkor kellemes látni, hogy egy hét alatt megadatott neki, amire egész eddigi életében óhajtozott.

És talán addig élnek mindannyian boldogan, amíg meg nem halnak.