II. – Végzetes hibák

2007. 08. 26. | nincs |

Most senkivel nem voltam kávézni, nem ültem senkivel a parkban, és nem faggattam senkit az életéről. Ezúttal ugyanis önnön magamról írok. Mostanában elég sok probléma kergetett magánélet terén. A családomra és barátaimra gondolok, talán teljesen természetes, hogy – mivel emberből vagyunk – vannak konfliktusaink. Viszont ráébredtem arra, hogy ezeket nem mindig érdemes figyelmen kívül hagyni, és elmenekülni, gyakran célravezetőbb, ha a problémáinkkal azonnal szembenézünk, és arra törekszünk, hogy minél előbb helyreálljon a béke.

Helyrejöttek a dolgok, nem panaszkodhatok, de az út, amit a gyávaság szabott ki először számomra, sokkal járhatatlanabbnak bizonyult, mint a megoldás keresése. Megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy éppen ez a legjobb az életben: mindig tanulunk valami újat; épp, mint a kisgyerekek – amíg nem égetik meg egyszer magukat, addig úgyis játszanak a tűzzel, de mihelyt saját bőrükön érzik a vétett hibát, kerülik annak elkövetését a jövőben. Ilyen egyszerű alapon működne az ember?

Kétlem. Jóval fejlettebbek vagyunk evolúciós szempontból (tisztelet a kivételnek), jelrendszerünk pedig velünk együtt vált egyre komplikáltabbá. Képesek vagyunk egyszerű, megfogható dolgokon kívül másról (fogalmakról, érzésekről) is átadni tapasztalatot „fajtársunknak”. Azonban be kell látnunk: tinédzserként inkább ez csak közöttünk valósul meg, az idősebb generációk és a miénk közötti szakadékban elveszik a sok nekünk szánt tanács is.

Végtére is: azért élünk, hogy tapasztaljunk, nem csupán azért, hogy létezzünk, fennmaradjunk és örökítsünk. Többek vagyunk ösztönlényeknél, ez kétségtelen, de ahogy mi, úgy az általunk vétett hibák is komplikáltabbak és végzetesebbek lehetnek. S az ember igazán akkor válhat emberré, ha már képes saját problémáival egyedül is szembenézni, és megoldani azokat, nem elfutni előlük, ahogy sokan teszik.
S ha egyszer mások is észreveszik rajtunk, hogy képesek vagyunk küzdeni magunkért és másokért, talán felhangzik a ritka, „könnyes” mondat: „Kisfiam/kislányom, felnőttél…!”