IV. – Életem kirakódarabjai

2007. 09. 22. | nincs |

Az emberekről azt mondják, többnyire megmaradnak olyannak, mint amilyenek általában. Egyszerűen így tudnám megfogalmazni a „személyiség megmaradásának elvét”, melynek alapja a változatlanság – hogy az egyén nem bújhat ki saját bőréből, a minden cselekedetét és nézetét meghatározó tudatalatti szerkezetet nem írhatja felül semmi szín alatt. Ez valahol rám is igaz.

18 éves volnék, igencsak rögös útját járom az életnek. Kiskoromtól kezdve ugyanabban a kisvárosban élek, amit különben imádok – viszont az utóbbi időben egyre inkább azt érzem, hogy elvágyok másfelé. Megnyílt a világ számomra, tele lehetőségekkel, s ha az ember jól ügyeskedik ezekkel, egész hátralévő életére tud már biztosítani dolgokat. Például ott van a hozzám legközelebb álló ember is, a barátom; az első olyan, akivel az egész hátralévő életemet el tudom képzelni. Na és ott vannak a barátok is, akik mellettünk állnak jóban és rosszban, helyzettől függetlenül számíthatunk rájuk. Ők a legértékesebb kincsek az élet ékszeresládikájában.

Merthogy aki már volt szerelmes, vagy találkozott valakivel, akitől aztán el kellett válnia, akármennyire is fontossá vált az illető, az jól tudja, hogy az emberi érzelmek és érzések nagy része nem csak egy napunkra hathatnak ki. Engedjétek meg, hogy elmeséljek egy rövidke történetet, ha már úgy is rendhagyóvá tettük ezt a cikket.

Olyan nyolc hónapja lehetett annak, hogy egy másik sráccal volt „kapcsolatom” – elég nehéz annak mondani két találkozás után… lényegre térve annyi történt, hogy totálisan belehabarodtam az illetőbe neten keresztül. Nevezzük őt Ádámnak. Tehát ezzel az Ádámmal felhőtlennek mutatkozott első két hónapunk, de – mint minden kapcsolatban – felmerültek különböző problémák. Például nekem határozottan rosszul esett az elfelejtett „hófordulónk”, és hasonlók. A konfliktusok egyre komolyabbak lettek, és olyat tettem, amitől óva intek mindenkit: megalázkodtam, magamat utáltam helyette is. Utolsó csepp erőmig küzdöttem érte, amikor már nem szeretett.

Ekkor jött a meglepő fordulat. Egy este erejéig beszállt egyik barátnőm is, Enikő, egy veszekedésünkbe, melynek tétje az együtt maradás volt. Bár nem jártunk sikerrel, de megismertem ennek a lánynak egy olyan oldalát, melyet eddig nem is figyeltem meg: mégpedig azt, amelyet bevetett, amikor egy barátjáért küzdött. És annak ellenére, hogy – szerencsére – nem sikerült Ádámot meggyőznünk az igazunkról, magának nagy helyet sikerült Enikőnek kiküzdenie a szívemben, épp úgy, ahogy a többi kedves barátomnak/barátnőmnek az elmúlt évek alatt.

Mi is lehetne más az utolsó kérdés, mint: akkor igazából kik a barátaink és mire jók? Erre azonban én nem fogom tudni senkinek megadni a választ, egyedül önmagamnak. S hogy az mi volna?

Valójában ők az angyalok körülöttünk, ha nem is látjuk őket, akkor is érezzük a kötődést hozzájuk, és bármikor tűzbe tennénk értük a kezünket. Az, hogy ezt ki mennyire használja ki, hogy ez mire is elég, az végképp megmondhatatlan – mindkét féltől függ. De egy biztos: ha van egy igaz barátod, rossz ember már nem lehetsz.