VI. – Tagadás = semmissé tevés?

2007. 11. 01. | nincs |

Szokatlan volt. Mindenki azt mondta, megcsúnyúlt, egészen más lett, rá sem lehet már ismerni. Nem láttam jól, egy pillanatra hezitáltam is, köszönjek-e neki vagy ne. Nem köszöntem. Bunkóság, de nem jött ki hang a torkomon – pedig tényleg akartam, nem ezen múlt. Mikor leszállt, még visszanézett. Nem tudom, minek könyvelt el.

Az emberek életében mindig vannak személyek vagy események, amelyeket legszívesebben letagadna. Amiket nem ő tett, amiken ő ott sem volt, amiket ő megcselekedett annak érdekében, hogy elkerülje a tragédiát. Tagadnak. Ha megkérded őket egy olyan dologról, melyet szégyellnek: persze, hogy tagadják. Ha olyanról kérded meg őket, ami kellemetlen számukra: ugyanezt teszik. Viszont akkor sem tesznek másképp, ha olyan kerül szóba, melyek annak idején megtörték őket, amelyekhez kevésnek bizonyultak.

Mindenkinek van egy énképe. Kinek egészséges, kinek nem, mindez attól függ, az illető mit talál fontosnak, és mit kevésbé. Emellett természetesen ott áll az is, hogy a társadalmi körülmények milyennek ítélték meg, amelyre ő büszke vagy amelyet ő szégyell. Ezt próbáljuk meg nap mint nap megvédeni. Azzal, hogy magyarázunk, hogy tagadunk, hogy próbálunk felejteni. Nem mindig megy ez egészen jól. Attól, hogy valamit nem ismerünk el, csak elfojtjuk magunkban, semmi mást nem teszünk vele, mint inkább erősítjük magát az élményt – legtöbbször a kudarcot. Van, amikor ballépéseinkről csak mi magunk tudunk, s ekkor az a legrosszabb, hogy nincs kivel megosztani azt a fájdalmat, amelyet elszenvedtünk, amelynek okozóját próbáljuk rossz emlékként semmissé tenni.
Talán ezért nem köszöntem neki. Mert egy rossz emlék volt az, amely hirtelen felébredt bennem. Meg sok más. Nem is számít. Lehet, hogy bunkó voltam, vagy annak tűntem, de nem sajnálom. Ez vagyok én. Néha összezavart, gyakran tanácstalan.