Élménybeszámoló – Yamato 2008

2008. 02. 19. | programok |

Azt kell mondjam, hogy a Yamato idei műsorában sem csalódtam. Azért került bele az előző mondatba a „sem” szavacska, mert én már láttam tőlük egy előadást, ha jól emlékszem 2006-ban, amikor először jártak Budapesten. De mivel ez egy kritika féleség akar lenni, próbálok objektív maradni, már amennyire ez sikerülni fog.
Kezdeném a negatívumokkal, csak mert abból baromi kevés lesz. Kettő dologban csalódtam picit, bár az egyik kizárólag az én hibám. Rövid volt. Én totál úgy emlékeztem, hogy kapunk egy körülbelül két órás előadást, amiben lesz egy 10-15 perces szünet. Hát nem. A szokásos késést beleszámítva (15-20 perc) volt olyan másfél órás a műsor, szünet nélkül. De ez tényleg a saját illetve a néha nem megfelelően működő memóriám hibája. A másik problémám azzal adódott, hogy a szervezők minden eddigiekhez képest látványosabb, grandiózusabb élményt ígértek. Hát egy szóviccel élve a grandi az még megvolt, de az ózus valahol elveszhetett az éterben. Magyarán szólva a beígért látványvilágnak szerintem nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ennyit arról, ami nem tetszett.
A pozitív lista már jóval hosszabb lesz, habár azt az érzést, amit a Yamato adott, nehéz lesz szavakba illetve monitorra öntenem, de azért megpróbálkozom vele. A műsort 8, egymástól teljesen önálló részre osztották fel, mindegyiknek külön nevet is adtak, de ezek leírásával nem fárasztanám se magamat, sem a kedves olvasót. Az idei koncertturné a „Szívdobbanás” címet kapta, ami tényleg elég logikusnak tűnik. A nagy taiko dob megszólaltatása után nem csak mi remegünk bele a hangzásvilágba, de a székek meg az egész épület is. A nagy taiko mellett volt még vagy 6-7 különböző féle- és nagyságú dob is, de persze ezeknek a hangja eltörpül a „nagy testvéréhez” képest. Az viszont hihetetlen, hogy másodpercre pontosan együtt mozogtak a tagok, egyetlen fölösleges mozdulatuk, karnyújtásuk, izzadságletörlésük nem volt, és ez adta a fények játéka mellett a másik látványelemet. Az én kedvencem mégsem valamelyik dobszóló volt, hanem a humorral tarkított részek. Természetesen nem maradhatott el a „közönség-tapsoltatós” szám, és ezt az arra kijelölt tag olyan nagyon viccesen csinálta, hogy a műsor vége vele már szó szerint potyogtak a könnyeim, de nem a szomorúság miatt J A másik favoritom pedig a cintányéros epizód volt, aminek a csúcspontján nagy, erős, kigyúrt alkatú férfiak kis hanglabdákat dobáltak egymásnak, szintén némi humorral tarkítva.
Ha egyetlen mondatba kéne a mondanivalómat összetömöríteni én azt írnám, a Yamato koncertje egyszerűen kihagyhatatlan, és akinek még van lehetősége feltétlenül nézze, vagyis inkább hallgassa meg őket!