Most azonban újabb csokor zenekart jelenthetnek be a Sziget szervezői. Elsőként álljon itt a Jamiroquai (nevében a „jam”, mint örömzene és az „iroquai”, az angol irokéz szavak összetételeként) fellépésének ténye. A kilencvenes évek acid jazz hullámának legnépszerűbb zenekara a Nagyszínpad headliner sorában lép majd fel. A zenekar nemcsak Nagy-Britanniában, a nagyvilágban, de hazánkban is a funk-soul brotherek és sisták tízezreinek a szívét dobogtatja mind a mai napig. Bár az utóbbi években többször megfogalmazódott az a hír, miszerint Jay visszavonul, hogy végre a családalapításra tudjon koncentrálni, idén ismét lemezfelvételt készít a Jamiroquai, és mindenki örömére ismét koncertezik.

A Nagyszínpadon az R.E.M koncert előtt köszönthetjük majd a világ egyik legkeresettebb rockzenekarának, az eklektikus System Of A Downnak frontemberét, a libanoni születésű örmény-amerikai Serj Tankiant. Serj elsősorban rocksztár, egy olyan sztár, akinek gondolkodása leginkább korunk amerikai moralistáihoz, Henry Rollinshoz, Jello Biafrához, Tom Morellóhoz stb. mérhető, aki sokféle dologban kipróbálja magát, rockol, avantgárd produkciókban vesz részt (Buckethead, Les Rita Mitsuoko stb.), ha éppen nem zenekarozik: kiadója a Serjical Strike Records és a nemrég alapított Serart különleges zenéknek ad teret. Tavaly ősszel Elect The Dead címmel jelent meg nagy sikert aratott első szólólemeze, amely tökéletes esszenciája mindannak, amit a Serj Tankian név jelent.

Szintén a Nagyszínpadon, a délutáni sávban lép a Flogging Molly, az egyik olyan alapzenekar, amely punk-rock alapokon revitalizálta az ír folkzenét, olyan előadók nyomdokain, mint Shane McGowan és a Pogues vagy kései leágazása, a Dropkick.
Higgyük el, nemcsak Manu Chao tánczenéjében él tovább a harcos, elkötelezett old school- punk etika: jó hírünk van, vannak még hiteles punkzenekarok is! Mindezt alátámasztandó érkezik hozzánk a pittsburgh-i Anti-Flag, mely a kilencvenes évek óta viszi tovább az Exploited vagy a Circle Jerks meglehetősen radikális szemléletmódot. Nem véletlen, hogy túl számos nagy turnén főzenekarként ők vezették a 2004-es Rock Against Bush turnét is.

„Táncoljunk Joy Division-re!” – így fogalmaz eddigi legnagyobb slágere címében a 2003-ban alakult, eddig két nagylemezt jegyző liverpooli Wombats. Nem kétséges, ez a mondat kiválóan ragadja meg az aktuális brit indie gitárpop-színtér egyik legfelkapottabb zenekarának könnyűzenei krédóját – mindezt a Nagyszínpad közönsége is megtudhatja.

És egy szupertorkú francia rockénekesnőt is köszönthetűnk az idei Sziget Nagyszínpadán. Ő Mademoiselle K, akinek első nagylemeze Ça Me vexe (Hát ez felhúz) címmel robban a köztudatba.Számos példaképe közül PJ Harvey-t emeli ki. A kritikák szerint dalaiban „valóban, egy kevés fellelhető az angol énekesnő első lemezein megjelenő nyomasztó hangulatból, de Mademoiselle K el tud szakadni ettől, köszönhetően már-már akrobatikus hangjának: nyávog, üvölt, ordít, mormog, dívát játszik, ahogy csak hangszálai megengedik”.

Eddig tehát a Sziget 2008 Nagyszínpadának eddig bejelentett sztárjai, de a sor ezzel még nem ér véget, hiszen a Világzenei Nagyszínpadon, a WAN2 színpadán és a Hammer World metálhelyszínen is sorjáznak már a zenekarok és előadók.

Idén is élő legendákat vonultat fel a Sziget Világzenei Nagyszínpada. Jön például Seun Kuti & Egypt 80. Seun Kuti – a nyugat-afrikai joruba ritmusokat funkkal és dzsesszel ötvöző afrobeat irányzatot megteremtő – Fela Kuti legkisebb fia, akinek nemcsak apja karizmatikus figurája és tehetsége jutott örökségül, de a ’97-ben elhunyt Fela big bandje, az Egypt 80 is. Ennek élén Seun több rendkívüli koncertet adott az utóbbi években, s 2008-ra első közös lemezük, a Many Things is megjelent – ezt a friss szenzációt mutatja be a Szigeten. Itt lesz Goran Bregovic Wedding & Funeral Band. A Balkán cigányzenének világszerte legnépszerűbb előadója, Goran Bregovic Alcohol című produkciójával – melyben a legendás Bijelo Dugme slágereit adaptálta Menyegzői és temetési zenekarára – érkezik, amit eddig még nem láthatott a hazai közönség. És szintén a világzenei helyszínen lép fel a Transglobal Underground & Natacha Atlas. Jó tíz éve annak, hogy az orientális etno-techno alapzenekarának számító angol Transglobal Underground és énekesnője, Natacha Atlas külön utakon jár, de legalábbis külön utakon koncertezik. Most azonban, a Sziget szervezőinek felkérésére, újra együtt lépnek színpadra.

A megszokott igényességgel válogatott programmal várja közönségét idén is a WAN2 színpad. Fellép itt a kanadai Danko Jones – a Danko Jones művésznevet viselő gitáros-énekes és zenekara – mely egy igazi, klasszikus, jelzőket nem igénylő, dögös rockzenekar, egy beindult, blues-t, funkot, hard rockot és punkot keresztező, mindezeket tömény rock and roll-mentalitással turbózó trió. Jön – mások mellett – a Delinquent Habits. A csapat 1991-ben, Los Angeles utcáin alakult kultikus hiphopzenekar, mely az elsők között ismertette meg a világgal a latino ritmusokkal kevert anglo-chicano rapet. A New York Ska Jazz Ensemble egy szupergruppot takar, ezúttal New York és a világ legjobb skazenészei (a Toasterstől a Skatalitesig stb. stb.) fuzionálnak és játszanak dzsesszsztenderdeket ska felfogásban. A Hocus Pocus 1995-ben alakult francia hiphopzenekar, mind rajongói körökben, mind szakmai berkekben komoly elismerésnek örvend frankofón területeken. A 20syl alapította csapat francia-angol nyelvű zenéje sajátosan ötvözi az akusztikus és elektronikus elemeket. Les Touffes Krétiennes egy valódi frank szupergrup örömzenéje: a Babylon Circus, az Ogres de Barback, az Hurlements d’Léo tagjaiból verbuválódott fúvós társulat eredetileg mindössze egy barcelonai koncertre állt össze, mely annyira jól sikerült, hogy azóta több mint 250 fellépésen van túl, fesztiválok sikerein osztozik, perdíti táncra közönségét.

A Hammer World szanpadán zúz idén – mások mellett – Amerika egyik legismertebb metalzenekara, az Iced Earth, mely Jon Schaffer gitáros vezetésével sikeresen viszi tovább a huszonegyedik századba is azt a védjegyszerű hangzást (a trash és az Iron Maiden találkozása a boncasztalon), mellyel komoly sikereket aratott a kilencvenes években. A Sziget közönsége elé lép majd az utóbbi évek legérdekesebb és legfigyelemreméltóbb metál projektje az Avantasia. A társulat valódi szupergrupp, melyet Tobias Sammet, a német power metal zenekar, az Edguy énekese hozott össze a kortárs metal-színtér legjobbjaiból, hogy egy valódi metáloperát vigyen színpadra. Aki egy picit is beleásta magát a trash történetébe, nem hagyhat ki egy eleven klasszikust, az 1981-ben alakult Exodust, mely a Bay Area-trash egyik alapzenekaraként definiálható. A később a Metallicába átigazolt Kirk Hammett is eredetileg innen indult, a szólógitáros-énekes Gary Holt és zenekara lemezei a nyolcvanas évek metáltörténelmének klasszikusai, kezdve a debütáló, meghatározó Bonded By Bloodtól az idei, továbbra is megalkuvást nem ismerő The Atrocity Exhibition: Exhibit A-ig.

Juha átlagos középkorú férfi, van családja, felesége, állása, egyszóval minden stabil (neje idegállapotát leszámítva, aki antidepresszánsokat szed. Férje minden reggel kiönti az üvegcse tartalmát: számon tartja a gyógyszerek rendszeres szedését). Egy reggel azonban Juhát kirúgják a munkahelyéről: teljesen magába roskad, szégyelli megmondani családjának, persze elsősorban feleségéért aggódik, hiszen nem tudja, miként reagálna zavart elméje. Ezermesterként talán megállná a helyét, de az idős nőt, aki felfogadta őt, inkább a teste érdekli, mint renoválási tudománya. Juha ráeszmél, hogy két óra alatt -egy kis „semmiségért” cserébe- több pénzt keresett, mint régi munkahelyén egy hét alatt. Belemegy a játékba, és egyre furcsább helyzetekben találja magát, hiába figyelmezteti Olli nevű barátja (aki egyre szorosabb kapcsolatba kerül Juha feleségével), már átlépte a határt. Nem számít: kis szájöblítés, kiadós zuhany, pénz a zsebben, és ez az, ami mindent feledtet.

Tommi Korpela (Juha) hibátlanul játssza el a kétségbeesett férjet, aki egy ismeretlen világba csöppen bele –amibe hamar beletanult-. Nem csodálom, hogy százszázalékosnak kellett lennie: az egész film rá épül. Érezhető, hogy nem csak a rendezőnek van kiváló humorérzéke, de Korpelának is. Elmondhatatlan annak a jelenetnek a tökéletessége, amikor sztriptízel egy lánybúcsún. Az asztal tetején táncol –bár inkább rángatózásnak mondanám-, olyan ügyetlenül és bénán, hogy szinte jó. (Az operatőri munka, véleményem szerint itt a legjobb, a leghatásosabb pedig akkor, mikor véresen összeesik) Lányok nagy huhogásában és őrjöngésében elveszti az egyensúlyát, majd hanyatt esik. A következő kép már azt mutatja, milyen nagy hévvel igyekszik eltartani a családját, véresen is, de megküzd a pénzéért. Dicsérhetnék még alkotókat, de igazából a rendező és Tommi Korpela munkája nyűgözött le.

Aleski Salmenpera, a film rendezője egy szokatlan pszichológiai drámát vitt nagyvászonra: hogyan reagálunk váratlan helyzetekben. Lám, a nagy kapkodásban, még egy férfi is „elkurvulhat” (ha nem figyel oda).

Juha által megismerhetjük a nőket, a gondolkodásukat: azoknak a hölgyeknek, akik hirdetés útján keresnek meg fiatalembereket, nem feltétlenül szexre van szükségük, (aki testi szükséglete miatt fordul Juhához, az nem beszél, hanem cselekszik) és ez itt az egyik lélektani vonal!

A film elején elhangzik, hogy Juha neje labilis idegzetű. A történet folyamán többször felmerült bennem, vajon ki a beteg: a férfi, aki idegen nőket elégít ki nem kevés pénzért, vagy a nő, aki már csak megszokásból él? Azt hiszem egyikük sem, mert mindkettő tudja magáról, hogy bolond.

Egyszer mindenki kifordul önmagából: mindent elkövetünk a másikért (olyat is, amit csak az alkohol mámorában tennénk meg), mert szeretjük. Munkahelyet váltunk –vagy, ha kirúgnak, jóérzésből nem mondjuk el-, változtatunk az ízlésünkön, hallgatunk és kompromisszumokat kötünk, miközben elvész az ember. Mindez azért történik, mert nem kommunikálunk a másikkal: megyünk a saját fejünk után, és egyedül hozunk döntéseket; de akkor hol van ő, akiért ezeket cselekedjük? Nincsen sehol, már nem fontos, mert önzővé váltunk.

Persze a film vége nem pesszimista: Juha begyógyszerezi magát, meztelenül fekszik a kanapén öntudatlanul, miközben a neje kalapáccsal szétveri a bokáját. Megmentik, és ahogy a mentő felé tolják, nem látunk rajta mást, csak egy sejtelmes mosolyt, és egy női kezet, ami felényúl: van újrakezdés.

(Miehen työ/A Man’s Job/Férfimunka, szín. finn filmdráma, 85p, 2007 R.: Aleksi Salmanpera, Fsz.: Tommi Korpela, Maria Heiskanen, Jani Volanen, Stan Saanila, Konsta Pylkkönen. A filmet a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál keretén belül vetítették)

Hogyan kezdődött a hajózás tizenöt évvel ezelőtt: annak idején, 1993 októberében, tizenhat filmmel indultak egy kis moziban, és ma már nincs olyan, aki ne hallott volna a Titanic Filmfesztiválról. A közönség megszerette, így Horváth György (fesztiváligazgató) több újítást, bővítést is megvalósíthatott: új arculat, megújult a honlap és minden információ a korábbi években tapasztaltaknál jóval korábban lett publikus.

A seregszemle április harmadika és tizenharmadika között zajlik. Több mint hatvan (független) alkotást láthatunk viszont: a fesztiválnak változatlanul az a célja, hogy a magyar közönség számára évről évre elérhető közelségbe hozza a világ kortárs filmtermésének legaktuálisabb művész-, kultusz-, botrány- és dokumentumfilmjeit.(Olyan alkotásokat, melyeket –általában- hazai mozik nem vetítenek)

Egyre több kincset hoz felszínre ez a fesztivál, minden évben meg-megújul: felébredt a mexikói filmgyártás, külön szekciót kapott(Mexikói mozaik), ahogyan a Japánok is (Japán-tenger). A Mexikói mozaik szekcióban a fesztivál szervezői által újhullámosként jellemzett alkotások kerülnek bemutatásra. Szám szerint négy film, melyek az egyre népszerűbb és a világ filmtermésében egyre jelentősebb mexikói filmgyártás úttörői. Közülük a Felégetett hidak című (Burn The Bridges) versenyben van a Fesztivál Hullámtörők-díjáért, rendezője Francisco Franco személyesen érkezik Budapestre.

Ma, azaz április harmadikán, Török Ferenc (filmrendező) kedvence nyitja meg a Titanicot, az Opera című film (16:45, Vörösmarty mozi) : Fipresci-díjas mese az idősödő íróról és új szerelméről, a fiatal egyetemista lányról, akik együtt járják be az országot, miközben a férfi inspirációt keres új művéhez. A lány megpróbálja feldolgozni, hogy kedvese nagyobbik lánya majdnem annyi idős, mint ő. María megállapodna, Pablo továbbmenne: maguk sem tudják eldönteni, hogy ez csak kaland, vagy már szerelem. Kötöttség, szabadság, félszavak: néhol meditatív, máskor intenzív. (Rendező: Juan Patricio Riveroll, Főszereplők: Artúro Ríos, Marina Margo, Daniela Schmidt, Martin LaSalle)

Érdemes figyelemmel követni a fesztivál programjait (www.filmfest.hu). Nívós filmeket tekinthet meg a közönség, valamint néhány alkotás után lehetőség van beszélgetni a rendezőkkel. Élményre és kalandra fel, hajózzunk együtt!

Kevés fiatal tudja, hogy a hatvanas évek elején sokat beszéltek, írtak Szöllősi Györgyről, akit 1962 októberében halálra ítéltek: az Acélöntő és Csőgyár munkása három hónappal korábban, július 12-én a csillebérci erdőben borotvával meggyilkolta, majd lefejezte S. Ildikó huszonöt éves könyvelőnőt.

A jelentéktelen külsejű fiatalember –így írt róla másnap a Népszabadság- már évekkel ezelőtt észrevette, hogy egyes nőknek imponálnak a külföldiek. S mivel azt tapasztalta, hogy műveletlensége miatt sem állnak vele a lányok szóba, elhatározta, hogy külföldi diplomatának adja ki magát. Szegényes albérletében idegen szavakat biflázott, gyakorolta a tört magyar beszédet, és készített egy igazolványt is, amelybe a Viktor Jarosinszky nevet írta. A lányokat washingtoni diplomata papával, zürichi külképviselő nagybácsival és az egyik nagykövetség fényűző kocsijával szédítette. A gyárban megkeresett ezerhatszáz forintja hónap elején gyorsan elfogyott, hiszen bőkezűen szórta a százasokat a legjobb éttermekben, bárokban. Szöllősi ilyenkor bejelentette, hogy a kötelesség külföldre szólítja. S egyes lányok, sajnos, hosszú ideig felültek a primitív fiatalembernek – írta a Népszabadság:.

Később Szöllősi Siófokon találkozott S. Ildikóval. A lány, testvére ösztönzésére kezdett a fiú után érdeklődni, így megtudta: a fiú közönséges szélhámos. Ezután Szöllősi egy borotvával megölte a szabadság-hegyi erdőben. A bíróságon beszámíthatónak találták: halálra ítélték, a fellebbezést elutasították, majd kivégezték. A történetről 1969-ben Fejes Endre írt regényt.

Király Attila, a darab rendezője és koreográfusa, így nyilatkozott a műről: „Azt gondolom egy irgalmatlanul erős, lenyűgözően jó könyv. A mű a korabeli társadalmi berendezkedésről, és a „vasfüggöny-mögöttiségről” szól. Úgy éreztem, olyan erős a mű emberi oldala, hogy nem kell melléjük társadalmi magyarázat. Ezek az értékrendek, érzelmek, konfliktusok ma is érvényesek: hogyan lehet kikapaszkodnunk mindabból, amiben élünk, és ha nem is tudunk teljesen felkapaszkodni, de legalább többnek látszunk.” Igen, igen, mennyire igaz, ma is hány „Viktorral” akadnak össze a lányok…

Egy jelentéktelen pasi, akit egy lélek sem szeret: (munkahelyén kívül, mert lakatosnak profi) , jóformán semmivel nem tudja elkápráztatni a nőket –csodálkozunk, hogy mást mutat?!- nincs megfelelő családi háttere, nem iskolázott, és nyelveket sem beszél. Vadász Gábor (Fiú) nem jelentéktelen, kis túlzással azt mondhatnám túl sármos Viktor karakteréhez. Egy békéscsabai fiatal, kezdő színész, aki egyszerre tud énekelni, lépni és beszélni (érthetően!). A néző, az előadás végén döbbenten tapasztalja, hogy a fenébe is, mennyire megszerette Viktort –lám, mit tesz a pszichológia-. Igen, szerethető a figura, annak ellenére, amiket a nőkkel művel: szegény fiú másnak akar látszani, olyannyira hiteles, hogy nem csak én, de talán még Vadász is elhiszi, hogy Viktorrá vált, vagy ahogy az előadásban többször is elhangzik: „I am Viktor”. Pont ezért mindegyik nő besétál a csapdájába, mert ők is mást akarnak: egy új életet, vagyont bármi áron.

Kara Tünde (Veronika) finoman játssza a nőt: mint minden esetben, eleinte csak barátok a diplomatával, tudja, hogy nem szabad beleszeretnie. Aztán eluralkodik a szerelem, és Tünde világosan mutatja meg mindazt, amitől egy férfi megriad: mikor jössz, mikor látlak újra, mikor indul a géped, kivel mész és kivel beszélsz, milyen nők vesznek körül. A dühöt, a csalódottságot kevésbé érzékelem, bár a dal (amiben azt kívánja szenvedjen a fiú legalább annyira, mint ő és ezt kiváló pontossággal, hanggal énekli el) szövege elmondja hogy fáj, de én nem láttam.

Aki mindent feltesz egy lapra: Lapis Erika (Zsuzsanna). Hol volt eddig ez a lány? Miért nem ismeri az egész ország?! A fiatalok közül ő az, aki megnyerte az egész játékot. Erős színpadi jelenléttel rendelkezik, éppen ezért a második felvonásban, Vadász Gáborról kialakult kép meg-megrepedezik. No nem azért, mert Erika legalább egy fejjel magasabb nála (nagy meglepetésemre a rendező remekül koordinálta hosszú lábát, karját: nem éltek külön életet)…hanem azért mert Vadásznál is „Viktorabb”, sőt rosszabb: a fiú pont ezért szeret bele. Zsuzsa hasonló módszerrel bolondítja magába a férfiakat, mint ő a nőket, csak nem olyan agresszívan (legalábbis a játékból –amiben néha egyedül marad- ez derül ki). Ezért, mikor a „diplomata” elvágja Zsuzsanna torkát, szinte sajnálom, hogy meggyilkolta, pedig egyáltalán nem kellene: számító volt, megfenyegette a fiút, csak a saját érdekeit tartotta szem előtt.

Dengyel Iván (Sebhelyes férfi, Hűvös, főbérlő) eljátssza az összes apát és férjet. Az állatot: aki rögtön mindent tudni akar a fiúról, és felvilágosítja, hogy az ő lánya tisztességes. A hallgatag papát és a papucs férjet: akinek a felesége (Kovács Edit) parancsol, és végül azt a fajta édesapát, akinek mindegy, csak legyen boldog a lánya. Jelenetei végén látni lehet a műnek az egyik emberi vonulatát: egyszer el kell engedni a gyermekünket.

Mivel a darab viszonylag sok embert mozgat meg, ezért nem lehet mindenki kulcsfigura. Van, akit ez nem zavar: főszereplőt, sőt primadonnát játszik; viszont Komáromi Anett (Krisz) és Gyürki István (Őszülő vendég, üzletvezető, taxisofőr) játékát élveztem volna még egy kicsit.

Azt hiszem a fiatalok jobban fogják szeretni az előadást, már csak a zene (Presser Gábor) stílusa miatt is. Gulyás Levente (zenei vezető) figyel a színészekre, alkalmazkodik. Éppen ezért jó, és hatásos az élőzene: sosem ugyan olyan.

Király Attila (rendező-koreográfus), annak ellenére, hogy a rendező pályán újnak számít, kiválóan instruálja színészeit –érzékelhető végtelen türelme-. Érthető szimbólumokat használ ( Az én kedvencem a három kislány, akik gyümölcsöt árulnak. Lehetne több a némajáték, és néha beszélhetne helyettük Viktor.), bár néhol, úgy vélem, túlbecsülte a nézők értelmezési képességét –az idősebb korosztályra gondolok-. Feltételezem (egyben remélem is) a szakma hamar rákap Király stílusára, világlátására, anélkül, hogy eladná a lelkét.

Érdemes leutazni Békéscsabára és megnézni a Jó estét nyár, jó estét szerelem című előadást. Nem egy vidám darab, nem emészthető könnyen, de sok tehetséget láthatunk, új stílust, szemléletmódot, amiből lehet, hogy királyság lesz.

Idegrendszer- és környezetkímélő megoldás lenne a tömegközlekedés, de egy magára valamit is adó jómódú család nem engedheti meg magának, hogy csemetéje ne Audival, hanem metróval, ne adj Isten busszal (hogy a pórnépnek való iskolabuszról ne is beszéljünk) érkezzen a patinás magániskolába. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy ezeknek az elit oktatási intézményeknek a kilencven százaléka járhatatlanul szűk, műemlék jellegű utcákban található, el lehet képzelni, milyen edzetté tesznek minket a hétköznap reggelek.

Miután átestünk a szokásos reggeli “veddfelapulcsidatiddmegatejetmossálfogat”-hercehurcán és ignoráltuk a kamasz litániaszerű tiltakozását (Álmos vagyok/Beteg vagyok/Ma nincs is iskola…), betuszkoltuk a kocsiba az összes táskát és gyereket, kezdődik a kéjutazás. Szerencsére nem én vezetek, ebben az esetben már az utca végén lecsapnának ránk a katasztrófaelhárítók. Buszsávok, lehetetlenül szűk, egyirányú utcák, kamerák, reggeli csúcsforgalom, versenyfutás az idővel, fordított közlekedés…az ilyesmit nem nekem találták ki. Így azonban triatlonistákat és öttusázókat megszégyenítő rutinnal eljutunk az első célállomásig, ahol a vadul dudáló-integető-csókokat hintő anyák ostromgyűrűjében (mintha most látnák utoljára egyszülött magzatukat, éppen csak nem könnyeznek a reggeli búcsúzásnál) táskástul az iskola lépcsőjére borítjuk a kamaszt és máris száguldunk tovább.

A másik iskola egy nagyjából kilencven fokos lejtésszögű, egyirányú, egysávos utcában áll. Nincs más hátra, mint egy távolabbi, alkalmas helyen leparkolni (egyszerűnek tűnik, de aki járt már Londonban, tudja, hogy nem az), és sétálni. Egyikünk a kocsiban marad és felveszi a harcot az éhes cápaként cirkáló parkolóőrökkel, másikunk – többnyire engem ér a megtiszteltetés – felnyalábolja a két négyévest meg a cókmókot (mappa, uzsonnatáska, tornacucc, miegymás) és nekivág a kalandos Odüsszeiának.

Vonulásunk az autótól az iskolakapuig mindössze öt percet vesz igénybe, de felér egy kisebb turistalátványossággal. Vontatóhajóként húzom magam után a két lánykát, akik a legváltozatosabb trükökkel teszik próbára karjaim szakítószilárdságát. A jobbomon lépegető, szőke angyalka pápua-új guineai törzsi táncot lejt, a kannibalisztikus szertartások szokásos kántálásával kísérve a koreográfiát. A baloldali, barna fürtös angyalka égnek emelt ábrázattal és teljes hangerővel saját szerzeményű romantikus áriáit adja elő a járókelők nem kis derültségére. Az úttest közepén egyikük leejti az uzsonnástáskáját: fékcsikorgás (autósok) és fojtott szitkozódás (autósok és én) kíséretében összegyűjtöm a kiborult elemózsiát, a gyerekek persze élvezik a műsort. Pár méterrel arréb a másikuk úsztatja meg a tornazsákját egy alkalmas pocsolyában.

Megfogyva bár, de törve nem, végül csak elérünk az iskoláig. A kapuban nem várt akadályba ütközünk egy hisztérikusan bömbölő, földön fetrengő, anyja fejét ököllel csépelő fiatalember személyében. Lánykáim fejcsóválva, egy felnőtt komolyságával nézik a “rossz gyereket”, én pedig visszaemlékszem, hogy ordítottak ők másfél éve, amikor először hoztam őket óvodába. Gyors puszi (furdal is a lelkiismeret, miközben fél szemmel a gyermeküket csókokkal elhalmozó és könnyes szemmel integető anyákra nézek), sprint vissza a kocsihoz, mert a horizonton már felbukkant az ügyeletes parkolócápa. A hazaút jóval nyugalmasabb:gyerekvisítás, verekedés és minidisco-dallamok nélkül, kényelmesen vesztegelve az itt-ott kialakult dugókban. Már majdnem hazaérünk, amikor csörög a telefon: a gyerek otthonhagyta a hokiütőt/sportszárat/tornacipőt satöbbit, nem-e lehetne-e esetleg-e, hogy utánavigyük, ha nagyon-nagyon szépen kéri. Ha az én fiam lenne (szerencsére nem az), nem tudná elég szépen kérni, párom azonban lágyabb szívű, mint én, így a hiányzó sportcikkek rövid időn belül befutnak. Néhány ilyen apróbb vargabetű után végre hazaérünk, becsapjuk magunk mögött az ajtót, és máris kezdődhet az erőgyűjtés a délutáni futamhoz.

Igazán nehéz lehet, ha valaki a szürke hétköznapokból belecsöppen egy (látszólag) csillogó világba. Persze a vendéglátóipar sem egyszerű szakma: előfordul, hogy egy-egy vendég csak a pincér miatt fogyaszt tízezreket. Ezt még meg lehet magyarázni otthon és elnézhető, mert szükség van a borravalóra. Azon már nehezebben siklik át az ember, ha fiatal, csinos lányok ugrálnak a férje nyakába és úton-útféle rajongókba botlik, akikkel természetesen foglalkoznia kell. Mit jelent egy színpadi csók, mennyire lehet közvetlen viszonya a kollegákkal…? Nem könnyű kezelni a helyzetet: mert kérdés, hogy hol van, vagy van-e egyáltalán a rajongásnak határa, meddig „egészséges” engedni az imádóknak, viselkedjen nagy művészként vagy szerény kezdőként?!

Ezek a kérdések merülhetnek fel Egyházi Gézában, miközben egyre több rendező fejében fordul meg a tény: valóban lenyűgöző Géza hangi adottsága -musicalekbe, operettekbe kiváló-, minden korosztályt magával ragad. Bizonyára sokat köszönhet Simon Editnek (producer) és Cornelius Baltusnak (rendező) , hiszen létrehozni egy ilyen színvonalú előadást, mint a Vámpírok bálja és abban szerepet kapni hatalmas lehetőség. Lassan egy éve, hogy bemutatták a produkciót, ennyi időnek kellett eltelnie, hogy a szakma rájöjjön: nem számított, hogy ki mennyire ismert. A tehetség, hang, a castingon (válogatás) való részvétel döntött.

Egyházi Géza magabiztosan énekelt a meghallgatáson, így mindegyik megmérettetésen túljutott, végül megkapta Krolock gróf szerepét –szerencse, hogy nem Koukol karakterét kellett megformálnia: a gnóm szolgát, ha másért nem is, a magassága miatt igen kényelmetlen lett volna eljátszani-. A délceg és csábító gróf után sorra jöttek különböző musical gálákra való meghívások, turnék, közös műsorok ismert színészekkel. A rajongók igyekeznek Géza minden megjelenését figyelemmel kísérni.

A március tizenötödikei ünnepség sem volt kivétel: ha nem is esőben és esernyővel, de ott álltak a Géza fanclubosok a Magyar Nemzeti Múzeumnál és kábultan hallgatták a legnagyobb vámpírt, ahogy a Bánk bánból a Hazám, hazám című nagy áriát énekelte –bár véleményem szerint nem kifejezetten a hangjához illő választás volt-. Minden bizonnyal számos ünnepi rendezvényen fogjuk viszontlátni: végre egy olyan ember, aki alá nem kell dobogó és mindegy, hogy ki hangosítja, mert minden helyzetben lélegzetelállítóan énekel. Mindent vagy semmit…és Géza úgy döntött mindent „megnyer” –talán neki is mondták, mint Bianca Ryannek az America’s got Talent-ben: „Change your hair, change your dress, change your shoes…and you will win this competition” (Változtass a hajadon, a ruhádon, a cipődön és megnyered a versenyt). Reméljük, hogy ez a csoda nem három napig tart és talán néhány éven belül rá is igaz lesz a DreamGirls-ből ismert „I Am Changing” (Változom) című dal.

Első két sorban a főszereplők, mögöttük táncosok, stúdiósok. Az olvasópróbán mindenki jelen volt kivéve két embert: Serbán Attila és Sándor Dávid, de ők igazoltan hiányoztak. Bemutató előtt álltak ezért nem tudtak egyszerre két helyen lenni. Őket leszámítva a koreográfustól kezdve (Tihanyi Ákos) a zenei vezetőkig (Kocsák Tibor, Zádori László) mindenki jelen volt. Nem csak részt vettek a próbán, de élvezték is azt és ez sokat számít!

Miután Szirtes Tamás csendre és figyelemre intette az összes művészt, elkezdődhetett a próba. Valamennyi dal előtt elmondta, hogyan fog változni a színpadkép, néhány világítás tervet is megosztott a kollegáival –fontos a lehető legpontosabb leírás, hiszen sokkal könnyebb támponttal dolgozni. Volt, aki már most jegyzetelt…miközben más beszélgetett-. A rendező kíváncsiságból rákérdezett az egyik fiatal művésztől, hogy tudja-e a dalt. Majdnem értetlenül jött a válasz, hogy: természetesen (Nem hiába, profikkal állunk szemben: pontosan tudják, hogy szöveg és daltudás nélkül felesleges próbálni).

Szente Vajk és Puskás Péter

Kivétel nélkül mindenki tudta a nótákat. Néha előfordult ritmus vagy sortévesztés: ilyenkor következettegy-egycinkos összenézés és mosoly. Puskás Péter (József) többekkel megtalálta a közös hangot, számos kollegája nyilatkozott róla pozitívan: nem játssza a sztárt, szerény, jó gondolatai vannak. A próbán Szente Vajkkal (Juda) néztek egy példányt és láthatóan élvezték a közös munkát. Ugyanez elmondható Nagy Sándorról (József) , Gallusz Nikolettről (Narrátor, Putifárné) és Posta Victorról (Fáraó): ők saját példánnyal a kezükben, visszafogottan dolgoztak – azt gondoltam, hogy unják, kedvetlenül állnak a munkához, ellenkezőleg!- Az igazi művész tudja mikor kell robbanni, lehengerelni: Posta Victor minden álmot felülmúlóan énekelte el a Fáraó dalát, és adott némi ízelítőt karakteréből – természetesen hűen ábrázolja az ősi egyiptomi férfiak, fáraók minden tulajdonságát-. Kollegái hangos sikerrel jutalmazták, és a férfiak többsége, akár csak Balog János (Ruben/Putifár, Levi/Pék) jól szórakozott Victor „előadásán”.

Gallusz Nikolett

Szirtes végigvette az első és a második felvonást, néhol kért szöveget is, majd elégedett mosollyal nyugtázta a próbát. Az előadásra már most nagy az érdeklődés: március hetedikétől jegyet lehet váltani a májusi, júniusi előadásokra. A darabnak készült külön honlap, amit egyre többen látogatnak és hangot adnak örömüknek. A legtöbb embert boldogsággal tölti el, hogy újra színpadon láthatja a József és a színes szélesvásznú álomkabát című musicalt. Rengeteg fiatal tartja fontosnak a szereposztást: Nagy Sándort, Puskás Pétert és Serbán Attilát sokan kedvelik. A darab bejárta a világ nagy színpadait és mindenütt hatalmas sikerrel játszották. Londonban az idei évadban ismét felújították. Kíváncsian várja a hazai közönség, hogy milyen lesz belebújni Szirtes Tamás álomkabátjába.

Szereplők és alkotók

József: Nagy Sándor, Puskás Péter, Serbán Attila
Narrátor: Gallusz Nikolett, Ladinek Judit, Polyák Lilla
Fáraó: Posta Victor
Jákob: Koltai János, Lőte Attila
Putifárné: Gallusz Nikolett, Ladinek Judit
Ruben/Putifár: Balog János, Barát Attila, Ömböli Pál
Juda: Arany Tamás, Szente Vajk
Simeon: Nagy Balázs, Sándor Dávid
Levi/Pék: Ádok Zoltán, Balog János
Naphtali/Pohárnok: Barabás Kiss Zoltán, Csórics Balázs eh.
Iszakar: Ködmen Krisztián
Dan: Kiss Ernő Zsolt
Asher: Parti Péter
Zebulon: Radványi Attila
Gád: Petke Balázs

Zenei vezető: Kocsák Tibor, Zádori László
Dramaturg: Springer Márta
Vezényel: Gillay András, Kocsák Tibor, Zádori László
Világítástervező: Kiss Zsolt
Díszlet: Kentaur
Jelmez: Rományi Nóra
Korrepetitor: Axmann Péter, Szegeczky Ágnes, Zádori László
Koreográfus: Tihanyi Ákos
Koreográfus asszisztens: Molnár Ferenc
A rendező munkatársa : Kutschera Éva
Társrendező: Szerednyey Béla

RENDEZŐ: Szirtes Tamás

Balog János, Nagy Sándor

Oscar Wilde (1854) a démon és az angyal…így vélekedik a legtöbb ember. A zsenialitása miatt angyal: a művei elismerésre méltóak. Olyan kapukat nyitott meg a tizenkilencedik század irodalmában, amikhez nagyon kevesen mertek hozzányúlni, nemhogy nyitogatni! A felsőbb tízezer életét kifigurázni, humorral és ízléssel megírni azt, nagy felelősség. Ő volt az első író, aki nem csak mert nyitottan élni, de erkölcstelenségét még műveiben is feltárta. Ugyanakkor ördög, mert életét sokkal fontosabbnak tartotta, mint magát az alkotásait. Wilde megosztotta a közönség véleményét: szerethették vagy gyűlölhették –közömbös sosem volt-, de írásait elismerték. Sikeres, befolyásos ember lett, de a magánélete hirtelen ( Nagy botrányt okozott, hogy egy fiatal tehetséges fiút, Lord Alfred Douglas segített. A kapcsolatuk mély barátságra váltott, ami nem tett jót házasságának) hanyatlani kezdett. Hiába a sorozatos könyv megjelenések, Lord Alfred Douglas apja perlekedésbe fogott: az írót két évnyi fegyházra és kényszermunkára ítélték (fajtalankodás miatt). Miután letöltötte a büntetését, fülfertőzéssel kezelték – amit a börtönben kapott-. Halála előtt orvosa figyelmeztette számlái kifizetésére, de Oscar csak ennyit mondott: „Úgy halok meg, ahogy éltem: túllépve anyagi kereteimet.” Egy nappal halála előtt katolikus hitre tért, majd 1900. november 30-án hajnalban elérte végzete és meghalt. Hű barátok kis csoportja kísérte őt el utolsó útjára.

Az ember életében szép számmal akadnak szorult vagy kényelmetlen helyzetek. De mennyivel egyszerűbb minden, ha egy nem-létező, szerencsétlen sorsú, állandóan betegeskedő barátra hivatkozva bármikor megúszhatjuk az unalmas családi összejöveteleket, a kellemetlennek ígérkező vacsorákat vagy akár kínos randevúkat. Bunbury egy ilyen jó barát. Igénytelen, hisz nem kell a névnapján felköszönteni, nem kér kölcsön, és nem várja el, hogy barátság címén drága éttermekbe invitáljuk – ellenben mindig kihúz a bajból. Ám ez a szélhámosság nem maradhat sokáig leplezetlen, Bunbury nem betegeskedhet örökké… Meg kell tanulni őszintének lenni, vagy legalábbis úgy csinálni – muszáj imponálni a hölgyeknek-.

A Bunburyt minden bizonnyal nagy sikerrel fogadja majd a közönség. Kosztolányi Dezső így írt a darabról: „Wilde komédiájában stílus van, feje tetejére állított ötletek, féktelen bakugrások, hihetetlen merészségek, kedély, angolosan részeg jókedv és pazar változatosság, melyeket mind-mind a színészeknek kell megértetniök velünk." A komédia a korabeli angol társasági élet képmutatásait, felszínességét mutatja be két szerelmespár történetén keresztül, utánozhatatlan humorral és szellemességgel. „A szerelem mindig úgy kezdődik, hogy saját magunkat csapjuk be, és rendszerint azzal zárul, hogy végül másokat csapunk be.” Esetünkben éppen ellenkezőleg. Két fiatalember azt hazudja, hogy Szilárdnak hívják őket, de ha nem vigyáznak, végül kiderül, hogy valóban így hívják őket…Most ne vezessék félre egymást, menjenek és nézzék hogyan írt erről Wilde, nézzék meg mennyi humor rejlik az álszenteskedésben!

Oscar Wilde: Bunbury

Fordította: Nádasdy Ádám
Lady Bracknell, bárónő: CSOMÓS MARI
Gwendolen Fairfax, a lánya: WÉBER KATA
Algernon Moncrieff, az unokaöccse: DEBRECZENY CSABA
Lane, Algernon inasa: KOCSÓ GÁBOR
Jack Worthing, álnevén Szilárd, fiatal békebíró: CSÁNYI SÁNDOR
Cecily Cardew, a gyámleánya: MARJAI VIRÁG
Miss Prism, Cecily nevelőnője: MARTIN MÁRTA
Merriman, főkomornyik: KARALYOS GÁBOR
Chasuble tiszteletes, vidéki pap, a teológia doktora: SZOMBATHY GYULA
Dramaturg: Morcsányi Géza
Díszlet: Szlávik István
Jelmez: Szakács Györgyi
A rendező munkatársa: Őri Rózsa

Rendező: VALLÓ PÉTER

− Múlt héten láttam Jude Lawt itt, a játszótéren − jegyzi meg álmodozva barátnőm. – Igazán erre jöhetne ma is, nem?
Lelkesen bólogatok: semmi nem lenne alkalmasabb arra, hogy feldobja ezt az unalmas délutánt, mint Jude Law hirtelen színrelépése. Sajnos ezúttal nincs szerencsénk, egy szívtipró filmszínész sem bukkan fel a környéken, valahogy mindnek máshol van ma dolga. Nagy kár, de már maga a gondolat is felvillanyozó, hogy felbukkanhatnának.

Ne hidd, ó intellektuális olvasó, hogy ezeket a sorokat egy Story magazin-előfizető írja, távolról sem. Kultúrsznobságom világéletemben tiltotta, hogy autogrammokért álljak sorba, és a főváros utcáit sem róttam soha hírességek lábanyomát kutatva (pedig a hazai égbolton aztán bőven ragyognak a Nagy Ő Anikó és Győzike kaliberű csillagok), de valljuk be őszintén: egy Londonhoz hasonló világvárosban akaratlanul is eszébe jut az embernek, milyen lenne élőben megpillantani egy világsztárt.

Különösen igaz ez, ha valaki olyan frekventált helyen lakik, mint mi. Camden Town London egyik legdivatosabb, legnyüzsgőbb része, közvetlenül a city szomszédságában. Nemcsak turistából van rengeteg, a brit sztárvilág nagy része is itt él, de aki nem, az is idejár szórakozni. Az utcánk néhány kilométeres körzete minden pletykalap-szerkesztő álma: olyan címlap- és botrányhősök laknak erre, mint Kate Moss és józan életű exbarátja, Pete Doherty, vagy a hasonlóan erényes és disztingvált Amy Winehouse. Primrose Hill, ahova a gyerekekkel szoktunk járni, a helyi Rózsadomb: mindenki, aki számít a gazdagok és szépek világában, itt vesz házat magának.

Persze a magamfajta kékharisnyák az „engem aztán nem érdekelnek a hírességek, ha a fejük tetejére állnak se”-féle kijelentéseikkel elnyerik méltó büntetésüket. Akárhányszor hazautazunk Magyarországra, valaki mindig megkérdezi, láttam-e már Madonnát, George Michaelt, Erzsébet királynőt, én pedig pironkodva (azért ez tökciki, most nem?)vallom be, hogy alig találkoztam még nevezetes személlyel másfél éves londoni tartózkodásom alatt.

A prózai igazság az, hogy ha találkoznék velük, akkor sem ismerném fel őket, hacsak be nem mutatkoznak (amire lássuk be, nincs sok esély). Akármilyen sármos fickó legyen is Jude Law, ha nem Alfie sofőrsapkájában vagy Inman polgárháborús zubbonyában látom viszont, kizárt dolog, hogy meg tudom különböztetni a többi közönséges halandótól. Ugyanígy Kate Winsletnek is minimum a Titanicban viselt malomkeréknyi kalapot és uszályos ruhát kellene viselnie ahhoz, hogy biztos legyek benne, tényleg ő az. Errefelé különösen nehéz kiszúrni a hírességeket: ez nem a napfényes Hollywood, ahol a filmcsillagok Jimmy Choo szandálokban és falatnyi Gucci miniruhákban, a legújabb Louis Vuitton táskákból kikukucskáló ölebeikkel tipegnek végig a bulváron, miközben platinaszőke tincseiket lebegteti a lágy szellő…Ez itt az esős és ködös London, ahol a csapzott Keira Knightley férfikalap alá rejti kócos haját és térdig érő kötött kardigánba burkolózik a hideg ellen, ahol Kylie Minogue ki se látszik az esőkabátjából, ahol Kate Moss télen-nyáron ugyanazt az elnyűtt UGG-csizmát hordja.

Egy igazi rajongó persze így is megismeri kedvenceit, de a hozzám hasonló avatatlanok jobb, ha nem is próbálkoznak. Az egyetlen híresség, akit minden nehézség nélkül felismertem Londonban, Amy Winehouse volt, de őt igazán nem nehéz beazonosítani (létezik még valaki, aki a hatvanas évek Elvis-rajongóinak frizuráját a nyolcvanas évek kamionosainak tetkóival és Liz Taylor Kleopátráját idéző sminkkel társítja?). Többször is láttam már Camdenben, de szerencsére mindig csak nappal. Éjszaka nem szívesen találkoznék vele, horrorfilmbe illő jelenet lehet, ahogy véráztatta balettcipőben és borotvapengével összevagdosott karokkal bolyong whiskysüveget ölelgetve, mint valami beszámíthatatlan hazajáró lélek.

Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, egyszer a kocsiablakból megpillantottam a babakocsit toló Helena Bonham Cartert, ezzel azonban végképp kimerült a listám. Illetve láttam még London polgármesterét is (tegye fel a kezét, aki ismeri Mr.Ken Livingstone nevét) a Szent Patrick-napi felvonuláson. Viszont Halloweenkor elszalasztottam a Gallagher-fivéreket, akik gyermekeiket kísérték édességgyűjtő körútra a közeli utcákban (nem tudom, nálunk is jártak-e, korábbi kedvezőtlen tapasztalatok − két, félelmében üvöltő hároméves − alapján nem engedtünk be egy jelmezest sem), Kate Moss sem jött velem szembe a gyerekzsúron, amire az ő kislányát és a mieinket is meghívták (nyilván náluk is a bébiszitterre vár az ilyen lélekemelő társasági eseményeken való részvétel), sosem láttam még a kocsijában alkohol- és kokainmámorban szendergő George Michaelt (pedig állítólag gyakran részelteti a környékbelieket e nem mindennapi látványban)…peches vagyok, na.
De azért még reménykedem. Hátha egyszer Jude Law mellett hintáztatom majd a lányokat a játszótéren, vagy valamelyik Spice Girl mögött állok sorba a Tesco-pénztárnál, és végre rám is hullik egy kis csillagpor. Legalább lesz mit mesélni az unokáimnak (de nagyi, mi az a szpájszgörlz?).

Aki szemfüles volt láthatta, hogy a Szépművészeti Múzeum február 18-án, hétfőn mégis csak kinyitott. Nem rendeztek tárlatvezetéseket, Szirtes Tamás tartott tájékoztatót a készülődő bemutatóról. Az igazgató elmondása szerint nem volt egyszerű feladat, hogy a közönség ismét színpadon láthassa ezt a remek musicalt. Egy ilyen darabnak az előkészületeit, mint a József és a színes szélesvásznú álomkabát, legalább egy, ha nem másfél évvel a tervezett bemutató előtt el kell kezdeni. Ahhoz, hogy egy nagyszabású zenés darab megvalósuljon több kiváló szakember segítsége szükséges. A gazdasági része volt a legnehezebb: „Megfontoltan kellett gondolkodni az anyagiakról” – jegyezte meg.

Hónapokon át spóroltak, még az egy és kétforintosokat is félretették. (Nem véletlen, hiszen gondolni kell a díszlettervezésre, a jelmezekre és a szereplőkre. A Madách Színház nem vállal rizikót: ahogy már megszokhattuk egy karakternek több szereposztása van ) A szerzői jogok kérdése hamar tisztázódott: „Hála Istennek Andrew Lloyd Webber készséggel működik együtt a Madách Színházzal. Most is sikerült megegyeznünk minden zenével kapcsolatos kérdésben. Azon is dolgozunk, hogy elhozzuk a bemutatóra a szerzőt.” – tette hozzá Szirtes.

Egy ilyen volumenű előadásnál fontos, hogy megfelelő színészeket, énekeseket válasszanak ki a szerepekre. „Tartottunk egy komoly castingot: több napon keresztül hallgattunk meg tehetséges művészeket. Úgy gondolom a legjobb embereket választottuk ki” – fordult a társrendező, azaz Szerednyei Béla felé, aki mindössze egy cinkos mosollyal reagált. Ezek után ízelítőt kaptunk az előadásból: Gallusz Nikolett, Ladinek Judit, Polyák Lilla, Nagy Sándor, Puskás Péter, Serbán Attila együtt énekeltek vágyakról, és álmokról.

Segítség nélkül nem futhat egy produkció sem. Most is csatlakoztak szép számmal: RTL Klub, Súgó, és más médiumok. A legújabb, és egyben az előadás fő támogatója, a Stella Arotis. A sör története is évezredekre nyúlik vissza, akár csak a darabé. A Stella Artois mindig is a tökéletességet és a valódi értéket hirdette, melynek kifejezésére a művészeteknél és a kultúránál kézenfekvőbb eszközt nem is találhatott volna. A színdarab szponzorációjával szeretné kifejezni elkötelezettségét az igényes kulturális események mellett, hiszen ezek valódi élményt, kitörölhetetlen emléket jelentenek a nézők számára.

Ez a musical talán újra legendává válik, mint ahogy az idők kezdetén maga a József legenda: Jákob, ősatyáink egyike tizenkét fia közül Józsefet szereti a legjobban. Elkényezteti, csinos köntöst csináltat neki, amely a kiválasztottságot, az elsőszülöttségi jogot jelenti. József álmokat tud fejteni –„Ímhol jő az álomlátó”-. Fivérei féltékenyek, gúnyolják, el akarják pusztítani öccsüket. Bedobják egy elhagyott kútba, vándorkereskedők megtalálják és eladják Egyiptomban a fáraó főemberének, a gazdag Putifárnak. A testvérek Jákob előtt József holt hírét költik. Jákob siratja legkedvesebb fiát. Eközben Józsefből, ügyessége révén, házgondnok válik. Putifár felesége szemet vet Józsefre, aki szép termetű és szép arcú ifjú. József vonakodik, nem akar véteni ura ellen. Az asszony bosszúból megrágalmazza, férje előtt vádolja. József börtönbe kerül, ahol rabtársai álmait magyarázza. Kiszabadulása után a fáraó is igénybe veszi az álomfejtő kivételes képességét, aki megjósolja neki, hogy Egyiptomra hét bő esztendő, majd hét szűk esztendő vár. A jóslatra Egyiptomba jönnek testvérei. Józsefet nem ismerik fel, de ő megismeri fivéreit. Először a bosszúállás gondolata ébred benne, de látva a fiúk megtörtségét a szeretet és a megbocsátás győz lelkében. József a boldog Jákobot, apját, egész háza népével Egyiptomba hozatja: „Immár örömest meghalok, minek utána láttam a te orcádat, hogy még élsz”.

A témára Adrew Lloyd Webber és sok éven át vele együtt dolgozó alkotó társa, Tim Rice szövegíró találtak rá. Polgárpukkasztó, szertelen művet alkottak belőle, mely először 1967-ben került színre. Webber egymást követő dalok laza szerkezetű sorában meséli el a kiválasztott fiú történetét, akinek kitaszítottsága és felemelkedése, a megbocsátás és tolerancia nagy példázata. Bízom benne, hogy bárki, aki ezt az előadást megnézi, ha nem is megtanulja, de legalább nyitottabb lesz emberi érzésekre!

SZEREPOSZTÁS
József- Nagy Sándor, Puskás Péter, Serbán Attila
Narrátor- Gallusz Nikolett, Ladinek Judit, Polyák Lilla
Fáraó- Posta Victor
Jákob- Koltai János, Lőte Attila
Putifárné- Gallusz Nikolett, Ladinek Judit
Ruben/Putifár- Balog János, Barát Attila, Ömböli Pál
Juda- Arany Tamás, Szente Vajk
Simeon- Nagy Balázs, Sándor Dávid
Levi/Pék- Ádok Zoltán, Balog János
Naphtali/Pohárnok- Barabás Kiss Zoltán, Csórics Balázs eh.
Iszakar- Ködmen Krisztián
Dan- Kiss Ernő Zsolt
Asher- Parti Péter
Zebulon- Radványi Attila
Gád- Petke Balázs

Rendező: Szirtes Tamás és Szerednyei Béla
Díszlettervező: Kentaur
Jelmeztervező: Rományi Nóra
Koreográfus: Tihanyi Ákos

(Jegyelővétel már 2008. március 7.-től! Bemutató: 2008. május 30., 31,, június 1. a Madách Színházban!)

Miközben eszmét cseréltünk Varga Évával, megtelt Tatabánya színházterme apróságokkal. Rengetegen jöttek el a Dzsungel könyve című előadásra. A darab inkább a fiatalabb korosztályt célozza meg. Érthető, hogy a nézőtéren kilenc és tizenhárom év közötti gyerekek ültek. ÜLTEK és FIGYELTEK. Teltház előtt játszottak a kiváló színészek. Közben Évával együtt értetlenkedtük, vajon itt miért van így. Tatabányán, vagy akár egy-egy kisebb városban miért megbecsültebb a színház, a szép, mint egy nagyvárosban.

Varga Éva saját erejéből hozta létre az előadást, egyszóval magánprodukció. Elengedhetetlenek voltak a támogatók: a musical szerzői és a Proscenium Szerzői Ügynökség az EJI, és a Váci Mihály Művelődési Ház . Mindemellett kiváló színészek dolgoznak a színpadon. A majmok és farkasok, valamint az emberek csoportos szerepét a rendező tanítványai játszották el. A fiatalok a megszokottabbnál jobban koncentráltak. Nem beszélgettek a színpadon, figyeltek a színészekre. Míg más stúdiós tévhitben él miszerint ő a főszereplő; Ők, a színházat szerető ifjak pontosan érzékelték a határvonalakat. Az előadást ritkán láthatja a nagyközönség. (no de mit tehet egy magánprodukció…az előadás akkor megy, mikor van rá pénz). A színészek sincsenek könnyű helyzetben.. Több napos próba előz meg egy előadást. Táncpróba, lejárópróba, énekóra. Nem könnyű úgy színpadképessé tenni egy előadást néhány nap alatt, hogy azt öt-hat hónapja játszották. Mindezek ellenére a kollegák lelkesek. Együtt dolgoznak és nem egymás ellen. Ha van is feszültség csak abból ered, hogy mindenki tökéletességre törekszik.

Meglepődtem…mivel nem egy társulatról van szó, kézenfekvő lenne, hogy a kollegák fúrják egymást. Mindenki tisztában volt saját kvalitásaival, azt hiszem Kiss Zoltán (Sir Kán) sosem fog Balog János (Maugli) szerepére pályázni. A kiváló, újszerű most nagy számban nyíló színházakban (börtönszínház, alternatív színházak, sérült gyerekek színháza) is előfordulnak kellemetlenségek. Ha egy rabot betesznek büntetésből a könyvtárszobába, biztosan nem fog visszakerülni Csehov Három nővérébe. Egész biztosan egy táncjelenet is több türelmet és időt igényel, mint máshol… Itt hangos szót, csak akkor lehetett hallani, mikor a színészek énekeltek, vagy a rendező a hangpultból adott instrukciót.

A díszlet és a jelmez Varga Éva munkája. Saját tervezés és kivitelezés. Míg a raboknak jelmeztervező készíti a ruhákat, a darabban játszó színészeknek „csak a rendező jutott”. Éva egyszerűségre és hitelességre törekedett. A külsőségek nem számítottak. Lehet Mauglinak hosszú parókája, Sir Kánnak csíkos-szőrös jelmeze, Balunak barna bundája. Hiába, ha zenés, komikus műfaj helyett monodrámát játszanának. Látszólag minden rendben van: közönség volt, színész jelen volt, siker…az is! A gyerekek tátott szájjal nézték Csil számát. Mégis mi a hiba a gépezetben? Senki nem nyit. Mindenki a saját embereit próbálja ki. Ha egy társulati tagot elhívnak sorozatba játszani, színházi szerepei megcsappannak és lassan leépítik. Jó ideig így marad, csak zárni fog minden művészeti szakma. Bizonytalanság vesz körül mindent és mindenkit. Igazgatók jönnek-mennek, pályázatok születnek és elvesznek. Míg közgazdászaink spóroláson spekulálnak, a színházértő politikusok találgatják….a színház vajon mi?!

DZSUNGEL KÖNYVE
Szereposztás
Maugli: Balog János
Balu: Tóth Zoltán
Sír Kán: Kiss Zoltán
Bagira: Juhász Réka
Ká: Katona Zoltán
Csill: Lengyel Gábor
Tuna: Balogh Dóra (Fh.)
Buldeó: Gulyásik Attila (stúdiós)

Közreműködtek: A Stúdió Varga növendékei
Zenei Vezető: Szarka György
Rendezte: Varga Éva Jászai-díjas

A konstruktivizmus képviselői közül megismerkedhetünk Gris szenvtelen látásmódjával. Okosanmegszerkesztett kompozícióiban a játék fő alkotóeleme a különböző tárgyakkörvonalainak egymásba olvadása, a formák összecsúszása és a testekáttetszősége.

Braque tárgyánakbelsejébe hatol, s felületeinekanyagszerűsége arra késztet, hogy megérintsem a fát, az üveget, a könyvet, agitár húrjait… A szigorú szerkesztés és az ecsetvonások lágyságánakkombinációja elbűvölő: keménység és lírai érzékenység egyszerre van jelen eképeken. Ilyenkor mondja az ember lánya: „Szívesen megismerném ezt a férfit.”

A festmények mellett egy-egy Laurens-szobor erősíti a nézőben a szögletesség élményét. Minden ageometria jegyében zajlik ezekben a termekben.

Ezután Derainnéhány nem túl mozgalmas tájképét és Ulamnickfametszeteit tekinthetjük meg. A szárazság élményét kapom, valami hiányzik ittnekem, valami nedvesség és csillogás…

Felüdülésként hat a tárlat következő felében beleütközni Léger élénk hideg színeibe. Minthaszigorúság és játékosság itt nem ellentétet, hanem harmonikus egységet alkotna.Mégsem mozgatnak meg igazán ezek a játszótéri hangulatot idéző képek.

Annál inkább Hans Arpszobrai: a kerekded formák láttán a szám önkéntelenül mosolyra húzódik. Minthaezek a kis teremtmények lélekkel és saját élettörténettel bírnának. Az embernekkedve támad megsimogatni a kis fejüket, bár – nonfiguratívak lévén – nincsfejük. Borzongató a gondolat, hogy a meleget sugárzó gömbölyded alakokvalójában jéghideg márványból vagy fémből vannak, s bár hívogatnak, az utolsópillanatban mégis azt mondják: „Ne érj hozzám!”

E vidám kalandozások után Klee gyönyörű, érzékeny világába lépünk. A derengő, melegszínfoltok láttán – melyek néhol erős fekete vonalakkal találkoznak – az emberlehalkítja hangját, izmai elernyednek, tekintete kíváncsian de tapintatosanfigyelővé válik, belsejében pedig apró izgalom kezd kibontakozni: a meghitt intimitásvilága ez, ahol bármi megtörténhet, de csak lassan és óvatosan…

Kandinszkijáttöri a gátakat: kemény kézzel, hideg fejjel és erőteljes mozdulatokkalhelyezi a vászonra a foltokat és vonalakat. Színek és formák e tobzódásában,úgy tűnik, hajlandó mindent feláldozni a kísérletezés oltárán Az eredmény pediga „Teljes hangzás”, ahogy az egyik kép címe is elárulja. További jellemzőcímek: „És akkor…?”, „Könnyű konstrukció”, stb.

Míg Klee ügyel azapró részletek önmagában megálló esztétikumára, s fontos számára az egyediségmegismételhetetlensége, addig Kandinszkijnálminden szín és vonal az átütő összhatás szolgálatában áll, a látványosságnakrendelődik alá.

Végül Picassojellegzetes figuráival és műanyagra emlékeztető, játékos színeivel találkozom.Művei ezúttal nem tesznek rám mély benyomást – legjobb képei nem ezen akiállításon láthatók.

Kellemes hangulatban távozom a tárlatról, melynek talán legfőbb erénye,hogy gyors áttekintést nyújt a korszak több nagy egyéniségének művészetéről.

Balázs Zoltán rendező, színész, a Bárka Színház tagja. Ígéretes pálya áll előtte. A színészek szeretnek vele dolgozni. Kétség kívül jó ötletei vannak. Nem erőszakol rá semmi olyat a darabra ami zavaró lenne. Persze a film és a színház között nem árt különbséget tenni. Nyilván a hatás kedvéért rendezett Fahrt síneken egymást tologató világosítókat a darabba. Nem is eredménytelenül. Mindig sikerül kizökkentenie a nézőt a béketűréséből, és az éppen aktuális jelenetből. Érti a darab mondanivalóját, és érett módon közvetíti a közönség felé nagyszerű színészekkel. Kardos Róbert (Gyikolj, kalmár, tekintélyes polgár a városban) csoda, hogy nem reked be az előadás végére annyit ordít. Markanczi Zalán (Borisz, Katyerina szerelmese, meglehetősen művelt fiatalember) úriember módjára játssza a szerelmest. Varjú Olga (Kabanova, gazdag kereskedőné, özvegyasszony) humorosan ábrázolja a despotát, az anyát, és a gyarló embert. Dévai Balázs (Tyhon Ivanics Kabanov) ironikusan utánozza anyja parancsait. Fátyol Kamilla (Varvara, Tyhon testvérhúga) kiválóan nevet pozícióból. Kálid Artúr (Kuligin, autodidakta), emberi hangon szólal meg. Érzelmet, értelmet közvetít felénk. Tompa Ádám (Ványa Kudrjas, fiatalember, hivatalnok Gyikojnál) együtt nevet Fátyol Kamillával. Bakos Éva (Fjoklusa, zarándoknő) a legbolondabb bölcs, vagy a legbölcsebb bolond módjára, ősz hajjal, korbáccsal a kezében táncol miközben őrülten beszél a szerelemről. A rendező kiválóan formálta meg a figurát. Fátyol Hermina (Glása, szolgáló Kabanovék házában) csak futja a köröket és sajnálja, hogy nem vigyázott Tyhon feleségére, Katyerinára. Tompos Kátya mélyen átérzi Katyerina szenvedését. Hangja egyhangúsága kiválóan tükrözi azt az életet, amit kénytelen elviselni. A halála bravúros. Egy gyönyörű orosz népdal után, egy falon kapaszkodva meghal.

A fesztivált az Ügynök halálával zárják november 11-én , amit Luk Perceval rendezett. Magyarországon is legendásnak számító Miller-dráma hihetetlenül erős színpadi változatának főszereplője egyébként az a Thomas Thieme, aki az idei Oscar-díjas német film, a Mások élete főszereplője volt. Érdemes még addig ellátogatni a Bárkába, amíg zászlót nem bont a fesztivál.

Másrészről az is ritkaság, hogy még mindig teltház előtt játsszák, pedig az ősbemutató még 1996-ban volt, akkor a Komédium Színház keretein belül és százkilencvenkilenc előadást ért meg, nemcsak Budapesten, hanem vidéken, a határokon túl is. Élvezhette az előadást minden magyarul tudó Párizsban, Londonban, New Yorkban. A kétszázadik előadástól az akkor még Madách Kamara, mára stílusosan Örkény István színház vette át, és újabb kétszáz előadás óta tart a siker. A hatalmas népszerűségre való tekintettel a tv élőben sugározta, könyv és a legteljesebb élmény érdekében Mácsai előadásában, hangoskönyv formájában is megjelent. Így nincs kifogás, kötelező mindenkinek!

Hosszú válogatás, úgynevezett casting előzte meg. A világ minden tájáról érkeztek a meghallgatásra. A név: Roman Polanski, mégiscsak jól mutat egy ismeretlen színész önéletrajzában (persze akárkiében). Megalakult a társulat. Magyarokkal dolgoznak. Egy külföldi vagy nagy nevű, híres művész sem kapott lehetőséget. Különböző vidéki és magyar színházbakból hoztak össze egy nagyszerű csapatot. Lelkesek és mindent megtesznek a produkcióért: sikert, elismertséget és nem utolsó sorban ismertséget remélve.

Elkezdődtek a dalok, a koreográfiák betanítása egy világszínvonalú koreográfussal és énekessel, Dennis Callahannal és Póka Balázzsal. Roman Polanski jobb keze Cornelius Baltus hihetetlen türelemmel és egy hangos szó nélkül, fáradhatatlanul próbált a színészekkel. Több szereposztás van. Mindegyiknek tökéletesnek kell lennie.
Az Almássy téri Szabadidőközpontból át a Magyar Színházba. Elkészültek a díszletek, mindenkire tökéletesek a ruhák, hála Kentaur asszisztensének, Baranyai Antóniának. Elkezdődtek a színpadi próbák. A járások betanulása, ki jön a ball ki jön a jobb oldalról. Világítás beállítása, a hangosítók megismerkednek a színészek hangjaival. Negyven fokban is igyekeznek hatékonyan dolgozni, már csak pár hét van a bemutatóig.

Az első szereposztás bemutatkozott. Hatalmas siker. Média szempontból mindössze öt percet kapott Balogh Anna és Balog János az RTL klub reggeli műsorában, hogy beszámoljanak az izgalmakról, nehézségekről, miközben Kentaur hangsúlyozta: Elengedhetetlenek a jó díszletek, jelmezek és nem utolsó sorban a smink, amit szintén Ő talált ki.
Sorra jöttek az előadások. Hatalmas siker és „standing ovation”. Igaz a borsos jegyárakból kénytelenek voltak engedni, majd egy hosszabb szünetet tartani, de a színészek így sem törtek meg. Mikor már kezdték volna az emberek elfogadni a produkciót (Magyarországon a jót elismerni mindig nehéz, hosszú folyamat), mikor már a Wesselényi utca sarkáig állt a sor a jegyekért és nem volt akkora hőség, a produkciónak vége lett. Mindenki visszatért a megszokott életéhez.
A Club Verne Étterembe néha-néha összefutott a csapat egy találkozóra, hiszen Egyházi Géza (első Krolock) és Kovács Nikoletta (második Sarah) is ott dolgozik a művészeti szakma mellett. Nem volt nehéz helyet találni a vámpírtalálkozóknak. Eleget tehettek a darab rajongóinak is. Nem mindenki tudott részt venni ezeken a találkozókon, hiszen megy tovább az élet. Nem változtat semmit az új életrajzi adat. A táncosok hakniznak, a színészek újabb kisebb, nagyobb szerepekre készülnek vidéken és Pesten.

A bál decemberben újra kezdetét veszi. Andrádi Zsanett (első Sarah) izgatottan várja az országos vámpír körutazást. Éppen ezért Zsanett már most tudja, hogy nem fog együtt ünnepelni kecskeméti kollegáival a Hair bemutató után, mert december 21-én éjfélkor már Pesten, a Moulin Rouge színpadán énekel a Vámpírok báljából. A nagy bál december 31-én Szilveszterkor veszi kezdetét a Pesti Magyar Színházban és egészen január 13-ig tart. Érdemes elmenni és jegyet váltani rá. A színészek, táncosok a maximumot nyújtják, a hatás nem marad el. Együtt fognak koccintani Önnel a sikerre és az új évre.

A rendező, Pinczés István nem hagy félreértéseket a munkájában. Hagyja a színészeit dolgozni, igyekezete lényege, hogy teret hagy az igazi játéknak. A színészek kibontakozhatnak. Nehéz műfaj a vígjáték. A legtöbb művész, aki a darabban részt vesz sajnálja, hogy ilyen rövid idő van a bemutatóig. Folyamatosan határokon mozognak. Nehéz megtalálni, hogy mi az elég és mi sok egy vígjátékban. Folyamatos technikai próbák, elkezdődtek a dalok betanításai, új ötletek a partnerektől, Az ötleteket egyszer véglegesíteni kell. Jó úton haladnak. Rancsó Dezső elmondta, bizonytalan volt. A próbák elején távolinak érezte a műfajt, de hála a kiváló kollegáknak megtalálta a határvonalakat. Tehát a gépezet forog. Kíváncsian várja a közönség és a szakma, hogyan mulattat a távolból Szigligeti Ede egy igazi, klasszikus vígjátékkal.

A tehetséges srác
Peti 1941. március 10-én született Pesten. Tízéves volt, amikor a szülei különváltak, s nővérével és öccsével az édesanyjánál maradt. Ipari tanulmányait a csepeli Rákosi Mátyás Tanintézetben végezte, esztergályosnak készült. Volt érzéke a gépekhez, imádott bütykölni, szakmai eredményeiért kitüntetést kapott. Egy korabeli újságban meg is jelent a fényképe, amelyen a munkásosztály jövendő nemzedékét szimbolizálja.
Nagyon érdekelték az autók, ezért amikor a csepeli Vas- és Fémmûvekben dolgozott, megtanult vezetni. Később áthelyezték a MÁVAG-ba.

A forradalom
1956. októberében csupán tizenötéves volt, amikor barátjával, Bóna Rudival együtt csatlakozott a Széna téri felkelőkhöz. Szabó bácsi (a Széna tériek vezetője) először jóindulatúan hazaküldte a srácokat, mivel túl fiatalok voltak. Azt mondta nekik, hogy csak azok lehetnek nemzetőrök, akiknek van karszalagjuk. A fiúk hazamentek, Peti édesanyja pedig megvarrta nekik a nemzetiszínű karszalagokat. A srácok immáron valódi nemzetőröknek érezték magukat.
Peti hasznát vette autóvezetői tudományának és csakhamar Szabó bácsi gépkocsis összekötője lett. Egy –a Belügyminisztériumból a felkelők által lopott- Skodával szállította az üzeneteket a Schmidt-kastély és a Széna tér között, valamint gyógyszert, kötszereket és papíranyagot fuvarozott. November 4-e után főleg a fegyverek összegyűjtésével és azok elrejtésével foglakozott.

Megalakul a banda
1957-ben folytatta a tanulmányait, azonban munkahelyein „gyűjtögetésbe” kezdett. Több ezer forint értékben alkatrészeket tulajdonított el, majd Zachorecz Józseffel kiegészülve nagyobb lopásokat is elkövettek, mígnem egy autós üldözés során elfogták és letartóztatták őket.
Mansfeld Peti három és fél hónapot töltött vizsgálati fogságban, amely élete meghatározó élménye lett. Ez alatt az idő alatt vált a rendszer ellenségévé. 1958. január 29-én egyéves börtönbüntetésre ítélték, de ennek végrehajtását háromévi próbaidőre felfüggesztették, s Peti visszamehetett a gyárba dolgozni.
A börtönben ért hatások teljesen megváltoztatták, s szívében keserűséggel fordult szembe a törvénnyel. A nála három évvel idősebb Blaski Józseffel szövetkezett, hogy rablásokból tartsák fenn magukat. Megkeresték a gépfegyvert és a tárakat, amelyet még Peti rejtett el az Apostol utcában. Úgy érezték, hogy ketten kevesek a nagyszabású rablásokhoz, ezért maguk mellé állították Bónát, Furka Lacit, s az általános iskolás Egei Attilát: 1958. február 16-án megalakult a banda.

A balhé
Február 17-én Mansfeld „kölcsönvett” a Külügyminisztérium elõl egy Warszawát, s ezután a banda többi tagjával kidolgozták első akciójukat. Pisztolyokra volt szükségük, ezért este hét órakor találkoztak, hogy lefegyverezzék az osztrák követség előtt álló rendőrt. Az eredeti terv szerint mind az öten odamentek volna, de Blaski berezelt. Az őrtől elvették az iratait, és a fegyverét, majd az autóhoz kísérték. Miután érezték, hogy nyeregben vannak, egyre fellengzősebben beszéltek foglyukhoz, akit az eredeti tervük szerint le kellett volna lőniük. Ezt egyikük sem gondolhatta komolyan, hiszen a végén elengedték a rendőrt.

Menekülés
Másnap egy Mercedest loptak, amelyet műszaki hiba miatt csakhamar le kellett „cserélni” egy Pobjedára. Ezzel indultak új célpontot keresni. Furka félt a következményektől és kiszállt a bandából.
Útközben egy rendőr le akarta inteni őket, de Mansfeld továbbhajtott, mire egy motoros járőr is üldözőbe vette a srácokat. Blaski és Bóna már tüzelésre készültek a hátsó ülésen, de Peti a piros lámpánál rátaposott a gázra, s így sikerült meglépniük a rendőrök elől. Az üldözés után hátrahagyták az autót és szétszóródtak.
Haza nem mehettek, mert ott könnyen kézre kerülhettek volna. Mansfeld terve az volt, hogy régi cellatársának, Kalló Józsefnek a lakására mennek, ahol igazságot szolgáltatnak és megölik Kallónét (mivel a nő miatt került börtönbe a férj). A terv kudarcba fulladt, mert meglepő módon a volt cellatárs nyitott nekik ajtót. A srácok így a szabadban bujkáltak tovább, s végül másnap elfogták őket a rendőrök.

Börtönben
A kihallgatások során egyedül Mansfeld Peti állt ki a bajtársai mellett, s mindent magára vállalt. Főleg attól félt, hogy Blaskit nagykorúsága miatt halálra ítélhetik. Zárkájában azt tervezte, hogy megszökik. Hosszadalmas munkával letört egy vasdarabot az ágyáról és elrejtette a kabátjában. A cellatársa börtönügynök volt, Peti minden ténykedését jelentette. Hogy az ügynököt ne buktassák le, Petit fényképészhez vitték és „véletlenül” rábukkantak a vasdarabra. Mansfeldet ötnapos sötétzárkára ítélték, de továbbra is erős maradt, újabb szökést tervezett. A cellatárs ismét jelentett, de ezúttal hiába.
Peti az egyik helyszíneléskor leoldotta kezéről a bőrszíjat és négy méter mélységbe ugrott. A karja két helyen is eltört, ezért elsősegélyt kért az egyik kórházban. A rendőrök a műtőben fogták el.

Tárgyalások
Blaski taktikázott a tárgyalások során. El akarta hitetni a bírákkal, hogy elmebetegségben szenved és azt, hogy teljesen Mansfeld hatása alatt állt. Peti egy percig sem mentegetőzött, mindent magára vállalt, ráadásul a Széna téri cselekedeteit is büszkén emlegette. Ezzel a vallomásával tudta ellenére aláírta saját halálos ítéletét.
A bíróság első fokon börtönbüntetésre ítélte a fiúkat, a fellebbezési tárgyaláson viszont Mansfeldet halálra ítélték. Peti az utolsó szó jogán próbálta menteni magát, de már késő volt. A bíróság megállapította, hogy fogvatartása nem hatott rá nevelően, és egy hosszabb börtönbüntetés sem javítaná meg a rossz útra tévedt fiút, aki magatartásával veszélyes a társadalomra.

A kivégzés
1959. március 21-én, tizenegy nappal tizennyolcadik születésnapja után, reggel kilenc órakor elővezettették Mansfeld Petit. Azonosítása után felolvasták az ítéletet, majd a kegyelmi tárgyalás teljes jegyzőkönyvét majd kilenc óra huszonkét perckor felakasztották.

Élet a halál után
Mansfeld Péter halálának valódi okát máig vitatják. Sokan mártírként tisztelik a fiút. Mások egyszerű bűnözőnek tekintik, s vannak, akik a középutat vallják. Szerintük a halálos ítélet közvetetten ugyan, de mégis Peti forradalmi tevékenységének a következménye.
Tiszteletére 2004. október 23-án Budapesten szobrot állítottak, 2006-ban pedig Fancsikai Péter főszereplésével leforgatták a Mansfeld című filmet.

Mert a szeretet a legfontosabb dolog a világon! Minden eszközzel meg kell küzdenünk érte! Valóban minden eszközzel? A dagadt egérkirály és gonosz anyja szerint: igen! Pirella – a vad denevérlány – szerint: igen! Marika viszont egyszerűen csak szerelmes lesz Diótörőbe. És átváltoztatja és visszaváltoztatja és megmenti és megmenekül általa. Pedig nem varázsló, csak egy kislány. Egy kislány, aki álmodik. Valóságot álmodik a szeretetről.

Egy történet MINDENKINEK, aki szereti a zenét, szereti a szép történeteket, szereti a csodákat és szeret szeretni!

A történet nagybácsija, Drosselmeier édesapja:Ernst Theodor Amadeus Hoffmann

Hoffman német író, mesélő. De előtte foglalkozott zenével, festészettel is. Sőt, jogi tanulmányokat is folytatott. Dolgozott hivatalnokként. Karmesterként. Volt zeneigazgató. A zenélést váltotta fel életében az írás, de majdnem minden írásában megtalálható a zenélés.

Fantasztikus novellákat kezdett írni. Történetei a fantázia világba vezetnek el bennünket. Több más művészt, zeneszerzőt megihletett munkássága, például Offenbach: Hoffmann meséi, Csajkovszkij: Diótörő, Delibes: Coppélia, vagy legutóbb, Szomor György: Diótörő és Egérkirály.

A csoda és a misztikum nem hagyja nyugodni hőseit, s valószínűleg magát Hoffmannt sem. Nyughatatlan, „delejező” ember volt, olyan nagy tudással és széles látókörrel, mint a tenger.

Történeteiben legtöbbször keveredik a valóság és a képzelet. Hősei átlátnak egy másik világba, s ez vagy megijeszti, vagy éppen örömmel és rendkívüli képességekkel tölti el őket. Hoffmannt nevezhetnénk az első fantasztikus írónak.

A Vörösmarty Színház és a West End Színház közös előadását idén karácsonykor ismét láthatja a nagyközönség. Kedves történet, remek zene, látványos díszletek és jelmezek, rengeteg szereplő…

2007 December 22 – Szombathely, 2007 December 26 – Budapest, 2007 December 29 – Győr, 2008 január 05 – Debrecen