Az emberek életében mindig vannak személyek vagy események, amelyeket legszívesebben letagadna. Amiket nem ő tett, amiken ő ott sem volt, amiket ő megcselekedett annak érdekében, hogy elkerülje a tragédiát. Tagadnak. Ha megkérded őket egy olyan dologról, melyet szégyellnek: persze, hogy tagadják. Ha olyanról kérded meg őket, ami kellemetlen számukra: ugyanezt teszik. Viszont akkor sem tesznek másképp, ha olyan kerül szóba, melyek annak idején megtörték őket, amelyekhez kevésnek bizonyultak.

Mindenkinek van egy énképe. Kinek egészséges, kinek nem, mindez attól függ, az illető mit talál fontosnak, és mit kevésbé. Emellett természetesen ott áll az is, hogy a társadalmi körülmények milyennek ítélték meg, amelyre ő büszke vagy amelyet ő szégyell. Ezt próbáljuk meg nap mint nap megvédeni. Azzal, hogy magyarázunk, hogy tagadunk, hogy próbálunk felejteni. Nem mindig megy ez egészen jól. Attól, hogy valamit nem ismerünk el, csak elfojtjuk magunkban, semmi mást nem teszünk vele, mint inkább erősítjük magát az élményt – legtöbbször a kudarcot. Van, amikor ballépéseinkről csak mi magunk tudunk, s ekkor az a legrosszabb, hogy nincs kivel megosztani azt a fájdalmat, amelyet elszenvedtünk, amelynek okozóját próbáljuk rossz emlékként semmissé tenni.
Talán ezért nem köszöntem neki. Mert egy rossz emlék volt az, amely hirtelen felébredt bennem. Meg sok más. Nem is számít. Lehet, hogy bunkó voltam, vagy annak tűntem, de nem sajnálom. Ez vagyok én. Néha összezavart, gyakran tanácstalan.

A fényképek egytől egyig az urbánus élet mozzanatait vagy tipikus helyszíneit ábrázolták. Bennem nem volna annyi nagyvárosi életérzés, hogy ezek szépségét megértsem, vagy a probléma nem velem van, és szimplán mindenkinek mást mond egy-egy kép? Hol rejlik bennük a szépség? Egyáltalán: mi is igazából a szépség maga?

Tulajdonképpen – mélyére ásva a témának – számos dolgot befolyásol egy tárgy vagy személy „esztétikai értéke”. Gondoljunk csak bele egy mindennaposnak mondható jelenetbe: egy állásinterjúra szakadt zakóval, elfeküdt hajjal berontani annyit tesz, mint kijelenteni, hogy „Köszönöm, inkább folytatom az álláskeresést”. Mi másról szólna ez, ha nem a szépségről vagy igényességről? Hiszen a bennünket megítélő emberek többsége ránk húzza az általa legalkalmasabbnak vélt, valósághoz legközelebb álló prototípus göncét, és az alapján ítélnek meg a továbbiakban is – ezért mondják mindig: az első benyomás a legfontosabb. Erre persze rá lehet cáfolni, kellemesen csalódhatnak bennünk, de mindig vannak helyzetek, amikor nem kapjuk meg az esélyt a bizonyításra, és a lehetőségünk ezzel együtt úszik el.

Távol álljon tőlem, hogy az emberi kapcsolatokat is munkavállalás módjára elemezzem, pedig lenne alapja. Hiszen a „felvételi beszélgetés” (első randi) ELŐTTI pár perc már meghatározza a megítélésünket és a benyomásokat ránk vonatkozólag.

Egy dolog van, ami igazán nehézzé teszi az ilyen helyzeteket. Mégpedig az, hogy igazából – mivel többnyire nem ismerjük a másik felet – nem tudjuk, az illetőnek mi szép és mi nem tetszik neki. S ebből fakadóan, az igényeket nem ismerve, egyedül arra támaszkodhatunk, hogy mi mit várnánk el fordított helyzetben. Bár a szimpátia nem egyedül azon múlik, hogy milyen első benyomást teszünk az emberekre, mégis a hétköznapok forgatagában nagy szerepet kap.

A világon hat és fél milliárd képet láthatunk, a Föld szabadtéri kiállításán. Valamelyiket talán értjük, valamelyiket szépnek tartjuk, de biztosan akadnak olyanok is, melyek tőlünk idegenek és túlságosan elvontak. Mégis, úgy érzem, az ilyen alkotásokat nem kellene lerombolni, hanem egy picit leülni eléjük és elgondolkodni azon, vajon mit akarnak kifejezni. Ha meglátjuk bennük a szépet, már nyitottabbak vagyunk a világra. Egyszer mindenképp sétáljunk közöttük végig! De a vendégkönyvbe se felejtsünk el valami kedveset írni.

18 éves volnék, igencsak rögös útját járom az életnek. Kiskoromtól kezdve ugyanabban a kisvárosban élek, amit különben imádok – viszont az utóbbi időben egyre inkább azt érzem, hogy elvágyok másfelé. Megnyílt a világ számomra, tele lehetőségekkel, s ha az ember jól ügyeskedik ezekkel, egész hátralévő életére tud már biztosítani dolgokat. Például ott van a hozzám legközelebb álló ember is, a barátom; az első olyan, akivel az egész hátralévő életemet el tudom képzelni. Na és ott vannak a barátok is, akik mellettünk állnak jóban és rosszban, helyzettől függetlenül számíthatunk rájuk. Ők a legértékesebb kincsek az élet ékszeresládikájában.

Merthogy aki már volt szerelmes, vagy találkozott valakivel, akitől aztán el kellett válnia, akármennyire is fontossá vált az illető, az jól tudja, hogy az emberi érzelmek és érzések nagy része nem csak egy napunkra hathatnak ki. Engedjétek meg, hogy elmeséljek egy rövidke történetet, ha már úgy is rendhagyóvá tettük ezt a cikket.

Olyan nyolc hónapja lehetett annak, hogy egy másik sráccal volt „kapcsolatom” – elég nehéz annak mondani két találkozás után… lényegre térve annyi történt, hogy totálisan belehabarodtam az illetőbe neten keresztül. Nevezzük őt Ádámnak. Tehát ezzel az Ádámmal felhőtlennek mutatkozott első két hónapunk, de – mint minden kapcsolatban – felmerültek különböző problémák. Például nekem határozottan rosszul esett az elfelejtett „hófordulónk”, és hasonlók. A konfliktusok egyre komolyabbak lettek, és olyat tettem, amitől óva intek mindenkit: megalázkodtam, magamat utáltam helyette is. Utolsó csepp erőmig küzdöttem érte, amikor már nem szeretett.

Ekkor jött a meglepő fordulat. Egy este erejéig beszállt egyik barátnőm is, Enikő, egy veszekedésünkbe, melynek tétje az együtt maradás volt. Bár nem jártunk sikerrel, de megismertem ennek a lánynak egy olyan oldalát, melyet eddig nem is figyeltem meg: mégpedig azt, amelyet bevetett, amikor egy barátjáért küzdött. És annak ellenére, hogy – szerencsére – nem sikerült Ádámot meggyőznünk az igazunkról, magának nagy helyet sikerült Enikőnek kiküzdenie a szívemben, épp úgy, ahogy a többi kedves barátomnak/barátnőmnek az elmúlt évek alatt.

Mi is lehetne más az utolsó kérdés, mint: akkor igazából kik a barátaink és mire jók? Erre azonban én nem fogom tudni senkinek megadni a választ, egyedül önmagamnak. S hogy az mi volna?

Valójában ők az angyalok körülöttünk, ha nem is látjuk őket, akkor is érezzük a kötődést hozzájuk, és bármikor tűzbe tennénk értük a kezünket. Az, hogy ezt ki mennyire használja ki, hogy ez mire is elég, az végképp megmondhatatlan – mindkét féltől függ. De egy biztos: ha van egy igaz barátod, rossz ember már nem lehetsz.

A következő szintre érve ez nem figyelhető meg. Fanni két hete szakított barátjával, akivel lassan egy éve voltak már együtt. Hogy mi a különbség? Tulajdonképpen összesen egyetlen ponton tér el az előző példától: itt egyik fél sem számít igazán arra, hogy újra látják egymást – és hogy bármi újból kialakul közöttük. A szakításokban az igazi rém a bizonytalanság, hogy elvesztettél valakit valamennyi időre, talán örökre, el kell engedned egy fontos személyt az életedből. Kezdem megérteni, mivel jár ez együtt. Minél több embert ismersz, annál tágabb a világod, annál többet tehetsz meg, nő a mozgástered; de ha valakit elveszítesz magad mellől, az felérhet annyival is, mintha egy testrészedtől kellene megválnod egyik napról a másikra. A szakításokhoz – mint az amputáció szellemi formájához – sosem lehet hozzászokni.

Maradt még egy típus, ami boncolgatásra vár e cikk keretében. A végső búcsú.

Van, amikor nem mi, és nem a történést elszenvedő illető dönt az elválás időpontjáról. Hanem az Élet vagy Sors vagy nevezzük bárminek – s amikor így, majdhogynem erőszakkal választanak el valakitől, akkor fáj igazán a szívünk. Ez a furcsa hullám bármikor elérheti bármelyik barátunkat vagy családtagunkat, gondoljunk csak bele! Óvatosabbnak kellene lennünk egymással, odafigyelni az érzelmeinkre és arra, hogy belőlük mennyit mutatunk ki, ugyanis ebben a soha meg nem álló világban könnyen elragadhat bárkit a Sors mellőlünk. Megérné jobban törődnünk egymással… Senki sem érdemelné meg azt, amit többek között egyik rokonom is megkapott: teljesen egyedül kellett megválnia az egész világtól, senki nem volt mellette. Igaz, milyen szörnyű lehet egyedül meghalni…?

Megállapítottam valamit: Az ember akkor lehet igazán kétségbe esve, ha már nincs kitől búcsút vennie.

Helyrejöttek a dolgok, nem panaszkodhatok, de az út, amit a gyávaság szabott ki először számomra, sokkal járhatatlanabbnak bizonyult, mint a megoldás keresése. Megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy éppen ez a legjobb az életben: mindig tanulunk valami újat; épp, mint a kisgyerekek – amíg nem égetik meg egyszer magukat, addig úgyis játszanak a tűzzel, de mihelyt saját bőrükön érzik a vétett hibát, kerülik annak elkövetését a jövőben. Ilyen egyszerű alapon működne az ember?

Kétlem. Jóval fejlettebbek vagyunk evolúciós szempontból (tisztelet a kivételnek), jelrendszerünk pedig velünk együtt vált egyre komplikáltabbá. Képesek vagyunk egyszerű, megfogható dolgokon kívül másról (fogalmakról, érzésekről) is átadni tapasztalatot „fajtársunknak”. Azonban be kell látnunk: tinédzserként inkább ez csak közöttünk valósul meg, az idősebb generációk és a miénk közötti szakadékban elveszik a sok nekünk szánt tanács is.

Végtére is: azért élünk, hogy tapasztaljunk, nem csupán azért, hogy létezzünk, fennmaradjunk és örökítsünk. Többek vagyunk ösztönlényeknél, ez kétségtelen, de ahogy mi, úgy az általunk vétett hibák is komplikáltabbak és végzetesebbek lehetnek. S az ember igazán akkor válhat emberré, ha már képes saját problémáival egyedül is szembenézni, és megoldani azokat, nem elfutni előlük, ahogy sokan teszik.
S ha egyszer mások is észreveszik rajtunk, hogy képesek vagyunk küzdeni magunkért és másokért, talán felhangzik a ritka, „könnyes” mondat: „Kisfiam/kislányom, felnőttél…!”

Együtt próbáltuk meg kitalálni az élet valódi értelmét – személy szerint kétlem, hogy van ilyen. Nem is jártunk sok sikerrel, éppen úgy, mint az összes eddigi filozófus. Azonban volt Annának egy érdekes megállapítása – egy tény, melyet magán látott beigazolódni: szerinte az ember életét a saját maga által kitűzött célok sora határozza meg. Valóban így volna?

Nagyon úgy látszik, igen. Kedves barátnőm elmondta, mennyire értelmetlennek tartja életét, mindezt pusztán azért, mert nem voltak céljai – hiszen nem volt állása, nem volt pasija, és anyjával sem tartotta már a kapcsolatot semmilyen szinten. Miután elváltunk, hazafelé vettem az irányt. Útközben azon gondolkodtam, vajon a biztos családi háttér elengedhetetlen a boldog élethez? Mindenkinek célt ad az, ha tudjuk, valaki vár otthon?

Arra jutottam mire hazaértem, hogy ez teljesen emberfüggő. Valaki azt szereti, ha mindenkitől szabadon, egyedül élhet – tipikus szingli-faj alakult már ki az amerikai nagyvárosokban ezen az alapon-, ugyanakkor vannak, akiket az tesz boldoggá, ha valakiről gondoskodhatnak. De mégis: vajon mitől függ, hogy végül melyik kategóriába esünk?
Nagy megállapításomra és megválaszolhatatlan kérdésem felmerülésére egy héttel csörög a telefonom délután, Anna keresett. Először meglepődtem, az igazat megvallva hirtelen azt sem tudtam, honnan tudja a számomat, aztán eszembe jutott a rövid, kicsit szomorkás beszélgetésünk a kávézóban. De most egészen más volt a hangja – és nem amiatt, hogy nem személyesen beszéltünk. Valahogy olyan érzésem támadt, hogy minden rendbejött. Furdalt a kíváncsiság, nem bírtam tovább, hát rákérdeztem. Elmesélte, hogy egyetemre visszafelé menet a buszon találkozott egy sráccal, akivel már túl vannak a második randin is. Újdonsült barátja pedig nagy nehezen rávette, hogy keresse meg ismét az anyját, végül így derült ki, hogy a kitartó anyuka már túl van egy elvonókúrán is, jó ideje nem is nézett alkoholra. Van miért büszkének lennie magára. Ráadásul kedves barátnőmet tíz perccel mielőtt hívott, keresték telefonon egy vállalattól: megüresedett egy hely, és szabad az út.

Szép kis mese lett Anna története. Furcsa, ugyanakkor kellemes látni, hogy egy hét alatt megadatott neki, amire egész eddigi életében óhajtozott.

És talán addig élnek mindannyian boldogan, amíg meg nem halnak.

Hajdúnánás, 2005. március 10.

Szabó István
elnök
Okkal –Más – Okkal Ifjúsági Egyesület