Csattanó petárdák

2007. 01. 03. | vélemény |

Igazából, jó pár éve sokáig azt hittem, hogy a szilveszternek valami nagyon különlegesnek, világmegváltónak, de minimum álomszerűnek kell lennie. Az, hogy éjfélkor nem csak az óramutató csusszan át a tizenkettesről az egyesre, hanem egy új évbe is lépünk, misztikus tény volt számomra.
Éppen ezért igyekeztem mindig a lehető legjobban megtervezni a szilveszteri bulikat, hogy minden tökéletes legyen. Már nyáron találgattam, hova kellene menni, mit kellene csinálni… aztán persze sohasem úgy történt, ahogy a Móricka elképzelte. Mert egy bulit nem lehet megtervezni. Hogy kik lesznek ott, hol lesz, az előre meghatározható, de az, hogy ki hogy érezze magát (természetesen nagyon jól, pörögjön, mint a trágyaszóró, énekeljen, táncoljon, satöbbi), azt az Isten se tudja előre. Mert lehet, hogy a Jóskának éppen szerelmi bánata lesz, a Pista jóval többet iszik a kelleténél, és mindenkinek őt kell támogatni, vagy a Sári botrányosan kezd viselkedni, például részegen sztriptízel, és a földön fetreng. És még ezer ilyen befolyásoló tényező lézetik.
Aztán, mikor szépen lassan kezdtem rájönni, hogy a szilveszterek nem tökéletesek, és nem is lehet tervezni őket, jöttek a petárdák.
Utálom a petárdákat. És ezzel (mármint azzal, hogy csak szilveszterkor szabad őket használni) visszaélnek az emberek. Nem élnek – visszaélnek. Én ennek nevezem azt, ha valaki direkt a fenekem alá hajít egyet.
A szilveszter nem a tervezésről szól. A jelenről szól. Ilyenkor együtt van a múlt és jövő, egyetlen pillanatban egyesülnek, és jelen lesz belőlük. Ne tervezzünk, éljünk inkább a mának – hiszen minden nap volt egyszer ma, és minden holnap is ma lesz.
Én pedig próbálom az év ezen napján elviselni a petárdákat.