Dögkeselyűk

2008. 02. 14. | vélemény | Dengyel Eszter

Lehetne ez a National Geographic egyik története. Sajnos nem az. A mai kulturális, színházi életünket jellemzi a ragadozó életmód. Miközben igazgató igazgatót követ, a szakemberek megfeledkeznek a valódi színházról. A kor tökéletlensége, vétsége, hogy olyan helyekre itta be magát nagy mértékben a politika, ami eddig hibátlanul működött anélkül is (legalábbis nem volt jelen ilyen mértékben). Igen, zajlanak az igazgatóváltások. Ez majdnem olyan természetes, minthogy minden évben van karácsony. Mi is volt régen…? Hozzáértők vagy legalább egy szakember vezeti kiválóan a színházat. Kialakít egy remek társulatot. A lejárt mandátum után, ha hatékonynak bizonyult megválasztják újból, avagy új pályázatot írnak ki. Természetesen sosem megy pártfogás nélkül, ezt senki nem vitatja. Ezért, aki támogatást kap számadással tartozik. Ezzel sincs baj. A probléma a politika mennyiségével kezdődik és folytatódik azzal, hogy ma nem kerülhet akárki pozícióba. Hiába a tapasztalat, lehet szakmabeli is, ma már az számít kit ismersz, milyen kapcsolataid vannak.

Az anyagi támogatások éppen emiatt aprózódnak el. Tévedés, hogy nem költenek kultúrára. Sőt, ha valaki felmegy az Oktatás és Kulturális minisztérium honlapjára, megtalálhatja hogy mennyi pénzt kapnak a művészettel foglakozó egyesületek, stúdiók, színházak. Aki ellátogat az oldalra láthatja, hogy rengeteg vállalkozás és műhely van, ahol kultúrával, művészettel foglalkoznak. Ezekhez az egyesületekhez olyan fiatalok csatlakoznak, akik szeretik a színházat, a táncot, az előadó-művészetet. Mindeközben a végzett és tehetséges színészek munka nélkül maradnak. Mert mi történik: egyre több egyesület, műhely jön létre amik talán még valami papírt is adnak.(ha nem is adnak, a vizsgabizottságot kihívhatják vizsgáztatni) Egyre több színész kettő és színész egy lesz. Telítődik a szakma. Érthető, hogy ezek a kis „színházak” is támogatásra szorulnak. Ott is létrehoznak műveket, ki kell fizetni az embereket. Aki támogat, ahhoz visszafolyik valamennyi pénz, sőt továbbmegyek utasíthat.

Az irányítással elvész a színház. A pénzeket, a pályázatokat, a színházat ma már az kapja meg aki jobban húz, aki többet ígér annak, aki adja a támogatást. Miközben azon megy a vita, hogy ki ajánl jobbat, a színészek nem dolgoznak. Egyre több olyan művész emberrel találkozok, aki a szakmáján kívül helyezkedik el, vagy a színház mellett még kettő esetleg három helyen dolgozik, hogy eltudja tartani családját. (Visszakanyarodhatnánk arra a tényre, hogy a következő lépés ilyenkor az, hogy stúdiót hoznak létre, mert a tanulók tagságot fizetnek, és a pályázatokból is leeshet néhány forint…de ezeket most hagyjuk)

Aki sorozatba lép, az jár a legrosszabbul. Magyarországon elég kevés nívós sorozat megy. A legtöbb embernek nincs színész végzettsége (kis túlzással mondhatnánk, hogy az utcáról szedik össze a szereplőket). Netalántán egy-egy színész bekerül valamelyik sorozatba, a színházi szerepei csökkenni kezdenek. Van olyan igazgató, aki egészen jól csinálja és szépen lassan leépíti azt a társulati tagot, akit elcsábítottak. Hozzátenném, hogy csak itthon „divat” nem színészeket játszatni sorozatokban. Egyre ritkábban fordul elő, hogy amatőröket látnánk viszont a tévében. Miért élünk tévhitben? Ezek szerint, ha egy színész bekerül egy sorozatba, akkor többet már nem színész…?! (A másik oldal még inkább borzalmasabb, amikor az utcáról bekerült fiatalt kérdezik: „Mi a foglalkozásod?” „Színész vagyok.”). Az ifjakat talán ezzel is el lehetne csábítani színházba. Mert a kötelező csak kötelező marad, de ha muszájból mégis eljönnek színházba, és közben felismerik Cserna Antalt, Gazdag Tibort, Csomor Csillát, Juhász Rékát, és sorolhatnék még színészeket; egészen biztos elmennek megnézni még egy darabban. A következő előadásra már a barátját is fogja hívni. És talán azt fogják mondani : „Nézd má’, ez majdnem olyan jó, mint a sorozat”. A legtöbb igazgató nem ismeri fel, vagy nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. Fogalmazzunk durván: nem akarja felismerni! Elkezd sakkozni az igazgató, hogyan kaphat kevesebb szerepet a színész. Tízezerért már nem fog játszani, mert megtanulta mennyit ér a munkája. Sze-rep…? -Úgyis megtud élni abból amit ott keres! Egyébként is ott ripacskodik abban az „izében”.- Ugyan már kérem, ne álszenteskedjünk! Rossz, ha a másik színész ugyanazon szerepre castingolt és mégsem ő kapta meg. Egy társulaton belül így is elkezdődhet a fúrás. Kit milyen sérelem ér, ki ismeri jobban az igazgatót, ki tudja jobban behízelegni magát.

Már ha ismeri az igazgatót…Lehet, hogy lecserélik. Új igazgató jön, nem ismeri, esetleg nem tartozik az igazgató vonzáskörébe…az a darabokból is kiesett. Persze melyik igazgató mondaná, hogy bárki, vagy bármi is befolyásolná. Ki az, az ember, aki jelentené ki, hogy csak a sajátjaival akar dolgozni? Egyik sem, de ettől még nem kellene olyan helyzetbe hozni a színészeket, hogy különböző piramis rendszerű értékesítési állásba lépjenek be.

Ma már senki nem fog ismeretlennel dolgozni. Elveszett a bizalom, így már a tehetség sem biztosítás. A szádat ne nyisd ki próbafolyamat alatt, ne kérdezd hogy miért akasztod fel magad, miközben Shakespeare Júliája monológját mondod. Csak csináld! Ha véleményed van, tartsd meg magadnak. Smúzolj! Így talán elérheted hogy nyugdíjas korodra, és évtizedes színészi múlttal a hátad mögött, ne egyet-kettőt játsszál egy hónapban, és ne legyen megalázóan kevés fizetésed.

Hol marad a színház? Túl sok probléma van, és a közönségről megfeledkeznek a nagyok. A nézőket az előadás varázsa fogja meg. Csodálni kell a színészeket! Nem lepődök meg hogy az emberek ma már szívesebben üldögélnek otthon, papucsban. Amikor színházba mennek, az, amit látnak, tulajdonképpen nem lepi meg őket, nem mond nekik semmit, nem sokkolja őket. Az emberekkel párbeszédet kell kialakítani. Nem előadásokat kell szervezni a színházról! A színházról nem lehet beszélni, tessék csinálni! Népszerűsíteni kell, mint bármi mást!. Le kell marni a rozsdát, a port és új kapcsolat fog születni! A pillanatot kell megosztani, mert csak így tűnhet el az a bizonyos határ a színpad és a nézőtér között. Meglepetések kellenek, mert azok nélkül meghal a színház!