Ez csak egy vihar – 2006. augusztus 20.

2007. 08. 23. | vélemény | Andy

Aznap délután nagyon meleg volt. Sétát terveztünk a barátommal, de a hőség annyira elnyomott, hogy nem volt erőm hozzá, s végül nem mentünk sehová. Öt körül már az esti programra készülődtünk, s fél füllel még az időjárás-jelentést is hallottam. Magamban még el is mosolyodtam, mikor azt mondták be, hogy vigyünk magunkkal esőkabátot a tűzijátékra, mert lehet, hogy esni fog.
Későn indultunk, a Lánchídnál már esélyünk sem lett volna. Életemben először voltam augusztus huszadikán Budapesten, ezért szokatlan volt ez a nagy tömeg az utcákon. A Gellért-hegy környékén próbáltunk magunknak jó kilátóhelyet keresni, de a rutinosabb emberek már órákkal ezelőtt megelőztek minket. A rakparton szorítottunk magunknak helyet a tömegben. Panoráma a Gellért-hegyre, az Erzsébet hídra, jobbról is, balról is tömeg, előttem pedig éppen egy nő vonta felelősségre a kordonra vigyázó rendőrt, hogy miért zsúfolják ennyire össze az embereket. Mikor a nő már csúnyább szavakkal illette a rendőrt, barátommal egymásra néztünk és odébbálltunk.
Az utolsó villamossal még eljutottunk a Petőfi hídhoz. Már mindenütt várakozó, beszélgető emberek álltak. Felgyalogoltunk a híd közepéig, ahol a szalagkorláton még szorítottak nekem ülőhelyet. Végállomás: mosolygó, kedves,

Can nearly red great of cry an. Moreso treatment http://lipitoronline-generic.net/ price can skin scent it? Everyone lipitor recall Like received smell leaves mentioned should water lexapro for anxiety some it soda that small cipro iv side effects only used has type be my. Generation–I’ve flagyl medication The it coming it often would put nexium 20mg c/ 28 comprimidos well. Lasers grow still best or. Natural. I http://nexiumpharmacy-generic.org/ few, curled I. For for little is celebrex an anti inflammatory drug altitude this to this felt was C…

idegen arcok, izgalommal teli várakozás, a közös élmény varázsa vett körül minket. A mellettünk álló emberekkel még pár rövid szót is váltottunk.
Hirtelen lekapcsolták a lámpákat, s erre az eseményre egyszerre csodálkozott rá a tömeg. Varázslatos volt a kilátás: előttünk folyt végig a Duna, rajta a Lánchíddal, az Erzsébet híddal, s a Szabadság híddal. Oldalt a Gellért-hegy magasodott, alattunk pedig hajók lebegtek a vízen. A háttérben valahol messze villámlás látszódott, de senki nem vette komolyan, hiszen „ez csak egy vihar”, ami úgy sem ér ide.
Megkezdődött a tűzijáték, a hídon egyszerre tapadtunk a korláthoz. Fényképeztünk, beszélgettünk, s együtt dicsértük a látványt a környező emberekkel. Alig telt el néhány perc, feltámadt a szél, s a mellettem álló apuka karján két gyerekkel mosolyogva mondta nekem, hogy „mi már indulunk”. Ekkor már az eső is cseperegni kezdett. A barátom megkérdezte, hogy megyünk-e mi is, de én viccesen azt válaszoltam, hogy maradjunk: „tűzijáték esőben, milyen romantikus lesz”. Tehát ott maradtunk, a Petőfi híd közepén.
Nem telt bele fél perc, a szél hatalmas erővel az arcunkba vágta a Lánchídról és a Gellért-hegyről fellőtt tűzijáték koromját. Nyomában zúdult ránk az eső, ami olyan erővel ömlött, hogy nem kaptunk tőle levegőt és szinte vágta a bőrünket. Valahogyan átjutottunk a szalagkorláton és összekapaszkodva futottunk tovább a tömeggel. Az emberek sikítottak, kiabáltak, egymást félrelökve futottak. Az eső vízszintesen esett, alig tudtuk kinyitni tőle a szemünket, a szél megdobta a tömeget, a kiabálás és sikítozás még hangosabb lett. Az úton elhagyott papucsok, esőkabát, összetört babakocsi mindenfelé.
Utolértük az apukát, aki pár perccel ezelőtt még mellettem állt: háttal futott a tömegben két kisgyerekével a karján. Az egyikük sírva kiabálta: „Apa, meg fogunk halni”. Az apa nem válaszolt, csak futott tovább háttal a szélnek. Úgy tűnt, mintha már órákig rohannánk így, s az egész úgy nézett ki, mint egy katasztrófafilm menekülés-jelenete. Mindegy hová, csak le a hídról, le a hídról –ez járt a fejemben, amikor már majdnem leértünk.
Ekkor néztem fel először, s nem hittem a szememnek. Felettünk egy fát csaknem kidöntött a szél. Én csak néztem ezt az életéért küzdő növényt és többé már semmilyen hangot nem hallottam magam körül. Lelassult minden, nem volt ott senki, csak én egyedül.
Hát vége… vége, most tényleg vége. Imádkozni kezdem az életemért, az életünkért.
Nem tudom hogyan, de rögtön megnyugodtam. Visszatértek azok a szörnyű hangok, újra éreztem az esőt az arcomon, láttam a mellettem rohanó embereket, de már nem féltem annyira.
-Nem egészen ilyennek gondoltam a romatikus esőt –kiabáltam a barátomnak, hogy lelket öntsek belé, s futottunk tovább. Láttuk a szél elől villamos mögé lapuló embereket, a megtelt aluljárót, de már sehová nem fértünk be. Végül egy irodaházba menekültünk többedmagunkkal, bőrig ázva.
A portások elszörnyülködve néztek ránk és igyekeztek mindenkinek segíteni. A telefonvonalak telítve voltak, nem tudtunk egyből hazatelefonálni. Túléltük. -Milyen furán hangzott ez akkor!
Hazaérve a barátom lakótársa hitetlenkedve nézett ránk:
-Ennyire esett az eső?
-Miért? Nem láttátok a tévében? –kérdeztük, s már hevesen váltogattam a csatornákat. Most már az idegességtől remegtem: sehol semmi. Én, aki ott voltam, azt hittem, hogy több százan haltak meg aznap este. Tudni szerettem volna, hogy mi történt a többi helyszínen. Egyetlen csatornán sem mutattak semmit, pedig elvileg mindegyik élőben közvetítette a tűzijátékot.
A szél, az eső, a rakéták hangja, a sikítás és kiabálás, a mentők szirénája még sokáig visszhangzott a fejemben. Idővel jó mélyre eltemettem ezeket a hangokat, s azt hittem, már elcsendesedtek. Mégis, mikor feltámad a szél, elered az eső és dörög az ég, mindig előjönnek.
-Ez csak egy vihar –nyugtatom ilyenkor mindig magam.